Ha néhány szóban kellene jellemeznem a várost: koszos, lepukkant ipartelep, teherszállító hajók százával tarkítva, kétes kinézetű, lecsúszott figurákkal, és romos épületekkel.

Bár a fotó, amit készítettem, szép, de ez egyáltalán nem a város, inkább a naplemente és a tenger érdeme.

Ott hagytam abba barinéz kalandjaimat Mónival, hogy kávéval és nutellás croissant-nal a bendőnkben elindultunk a pályaudvarra, hogy két teljes napra áthelyezzük székhelyünket Tarantóba.

Hogy miért pont ide?

Lássuk csak. Előző este nagyjából három órát töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk, hova menjünk tovább. Móni napozni akart, tengerparton, én pedig megnézni Polignano a Mare-t és Alberobellot. Nem mintha Polignano a Mare nem lenne épp tengerparton, de hát ide majd visszafele megyünk, ugyebár. Hosszas órákon át ne vonatozzunk, mert az milyen dolog, és különben is, benne van a nevében, hogy hosszú, következésképp csak unalmas és fárasztó dolog lehet.

Szóval, vészesen közeledvén éjfélhez, egyszer csak tele lett a hócipellőm, és bár ezt jobb lett volna elhagyni a bálon, hogy egy délceg olasz utánam szaladgáljon, én inkább ráböktem a térképen a legközelebbi városra, ami megfelelt a szűrőfeltételeknek. Néztünk gyorsan vonatot, meg szállást, és voilá, megszületett a következő úti célunk, Taranto. Az internetes képek azt mutatták, van itt valami vár, meg szobor, ah, jó lesz ez, gondoltuk.

Mondjuk nem ártott volna az első pár cikknek akár csak a szalagcímét elolvasnunk, amit a kereső kidobott a Taranto szóra.

Találkozhattunk volna többek között ilyesmikkel:

"A mérések szerint Tarantóból származik az összes olaszországi dioxinszennyezés 92%-a”

„A tarantói acélgyár bezárja kapuit a környéken megnövekedett rákos megbetegedések miatt”

Semmi gond, mi ide megyünk napozni!

Megérkezvén Tarantóba, már a vonat állomás is kellemesen fogadott minket: hajléktalanokkal, kosszal, és annyi léggyel, hogy azt hittem, csak halucinálok.

De a nap legalább sütött. Ezt akartuk, vagy mi!

Felpattantunk az egyik buszra, ami a city felé tartott. Útközben nagy egyetértésben megbeszéltük Mónival, hogy biztos csak ez a vonat állomás ilyen gáz környék, jobb lesz majd, ha egy kicsit beljebb megyünk a városba.

Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára.

Buszoztunk vagy 20 percet, de nem tudok felidézni egy jó környéket sem. Mondjuk az is lehet, hogy túl lassan pislogok, és pont csukva volt a szemem, amikor arra jártunk. 

A buszozást egy nagyjából 10 perces séta követett, ami felért egy budapesti Népszínház utcai terepszemlével. Majd bekanyarodtunk a szállásunk utcájába, és mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppentünk volna. Se kosz, se bűz, se ijesztő emberek, mindenhol új építésű házak, játszótér fákkal, virágokkal, gyerekekkel.

Végre valami, ami végre pozitív érzést kelthetett bennünk!

Rövid várakozás után megérkezett a tulaj, és megkaptuk a szobánk kulcsát is.

A délutánt az erkélyen ülve töltöttük napozással, és közben lelkesen bújtuk az internetet, hogy kiderítsük, merre van a környéken tisztességes tengerpart, és hol fogunk vacsorázni. Boldogságunk azonban nem tartott örökké, ugyanis a kis wifi jelző ikon egyik pillanatról a másikra eltűnt mindkettőnk telefonjáról.

Remek. Akkor hát, kénytelenek leszünk ismét átsétálni a purgatóriumon, és megnézni, van-e a környéknek akár csak egyetlen használható szeglete is, ahol nem a szemétben kell sétálnunk, és nem percenként jönnek szembe fogatlan, kétes kinézetű alakok.

Mit gondoltok, sikerrel jártunk?

Következik: Taranto - második rész

Ahol az egész kezdődött: Bari