Ha az ember lánya a Costa del Sol mentén jár, a tervei között biztosan szerepel a strandolás is. Nem volt ez másképp velem sem, így az utazás utáni első napomon elhatároztam: én biza megnézem magamnak azt a malagai tengerpartot! 

Rögtön a reggeli kávém után hátamra csaptam a törölközőm, feltettem a napszemüvegem, és nekivágtam a felfedező útnak. Csodálattal néztem az út menti pálmafákat, virágokat, és élveztem a szikrázó napsütést.

Mikor megérkeztem a La Malagueta strandra, örömmel láttam, hogy alig van ember a parton, így oda teríthetem a törölközőm, ahova csak akarom. Választottam magamnak egy szimpatikus kis helyet a szürkés fekete homokon, ami igazából nem is homok, inkább apró kavics és kagylótörmelék keveréke. Ez reggel, amikor érkeztem, még tűrhető hőmérsékletű volt, viszont délutánra a a tűző napon annyira felforrósodott, hogy amikor el akartam hagyni a törölközőmet, külön haditervet kellett kidolgoznom.

A törölközőm és a víz közötti távot úgy tettem meg, mint aki aknamezőre vetődött. A többi parton sütkérező ember napernyőinek árnyéka között ugrándoztam, ügyelve rá, hogy minél kevesebbszer lépjek a tűzforró homokra. Eszembe jutott, amikor gyerekek voltunk, és azt játszottuk, hogy csak bizonyos színű járdakövekre szabad lépnünk, különben megesznek a krokodilok. Ott és akkor, a malagai strandon, újra eljátszottam a krokodilos játékot, forró homokkal fűszerezve.

Jót nevettem magamon, és azt kívántam, hogy egész életben az legyen a legnagyobb problémám, hogy túl forró a homok a tengerparton, ahol épp békésen napozok! 

Eme hatalmas probléma megoldására később vettem is egy vízicipőt.

Nagy büszkén húztam a lábamra, és közben megveregettem a saját vállam, hogy milyen okosan kifogtam a forró homokon!

Magabiztosan lépkedtem a víz felé, és eszembe sem volt árnyékról árnyékra ugrálni, hiszen lábamon immár ott díszelgett a csodálatos kalucsni.

Nagyjából a harmadik lépés után azonban a tűzforró homok szépen elkezdett bevándorolni a cipő lyukacskáin, ami pillanatok alatt változott át életmentő eszközből pokoli börtönné. Úgy futottam a vízhez, hogy azt öröm volt nézni, és alig vártam, hogy végre megszabaduljak a forró homokkal teli cipőmtől. Miután sikerült magamról lehámoznom, és kicsit lehűtöttem a megpörkölődött és kivörösödött lábfejem, azon gondolkodtam:

Vajon ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy egy lyukacsos vízicipőben jó lesz a forró homokon sétálgatni?!

Miután visszaértünk a kissé groteszkre sikerült esténkről, lehuppantunk az ágyra, és valami naiv gondolattól vezérelve megnéztük, megjavult-e az internet a távollétünk alatt. Hát, nem nyert.

Remek. Itt vagyunk az Isten háta mögötti koszfészekben, és még azt se tudjuk kideríteni, hogy lépjünk le innen.

2 opció volt a fejemben:

1. felforgatom a lakást a nyavalyás routerért, és megszerelem valahogy
2. reggel kicsövezünk a vonatállomásra, és az első vonatra, ami jön, szépen felszállunk

Hála égnek nagyjából az első próbálkozásomra meg is lett a kis kütyü, a konyhaszekrényben a teás dobozok mögött. Ne kérdezzétek..

Én, mint született technikai zseni azonnal megállapítottam, hogy ez bizony lemerült, szóval csak fel kell tölteni, és jobb lesz, mint új korában.

Móni csillogó szemmel kérdezte:

Akkor holnap végre tudunk menni napozni?

Hm. Végül is, menekülés helyett akár napozhatunk is, szóval rábólintottam az ötletre.

NAPOZÁSUNK TÖRTÉNETE

Izgatottan ébredtünk másnap reggel: végre megyünk a tengerpartra strandolni és napozni!

Felpakoltuk a türcsi-pacsker-napszemüveg hármast, és útnak indultunk. A buszmegállót elég hamar megtaláltunk, a busz is jött néhány perc múlva, mint a mesében.

Alig vártuk, hogy kiérjünk a városból, és végre nézelődhessünk. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha mexikói kisvárosokon haladnánk keresztül. Lapos tetejű házak, óóóriási kaktuszok az út mentén, az emberek az otthonaik előtt üldögéltek, vagy azok ablakain lógtak ki, és fennhangon magyaráztak valamit egymásnak.

Buszmegállót csak elvétve láttunk, és azok tábláiról is foszlányokban lógott le a buszok számát jelezni hivatott matrica. Itt feltételezhetően mindenki fejből keni-vágja, mikor és merre jár a busz, senkinek nem hiányzik az ódivatú buszmegálló tábla.

Közeledve a célállomásunkhoz, a tengert ugyan még nem láttuk, de bizakodva megnyomtuk a leszállást jelző gombot. Kisvártatva meg is állt a busz, és kinyitotta az ajtaját az egyik út menti bokornál.

MICSODA BUSZMEGÁLLÓ, EZ MÁR DÖFI!

Se tábla, se semmi, csak egy árva bokor. Már meg sem lepődtünk. Hátunkra csaptuk a strandfelszerelésünket (szerencsére a felfújható matracot, cápát, és a vízi állatkert többi lelkes tagját nem hoztuk magunkkal), és elindultunk a víz fele. Bevallom eddigi élményeink alapján nem számítottam karibi tengerpartra, izmos szörfös férfiakkal, akik koktéllal és legyezővel várnak bennünket a parton, de amit itt strandnak hívnak, az pont olyan, mint Taranto maga.

Sosem voltam jó a távolságok méterben való megállapításában, így inkább azt mondom, lassú sétával el lehet jutni a strandnak hívott szakasz egyik végéből a másikba cirka 5 perc alatt. A homok, az szerintem nem homok, hanem valami törmelék, inkább nem is kezdtem vizsgálgatni, miféle. Itt-ott cigi csikkel, zacskó és egyéb műanyag darabkákkal díszítve. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez régen egy szemétlerakó volt, én azt is simán elhittem volna.

Te Julcsi.- szólt Móni mosolyogva.

Csak azt sajnálom, hogy ezek a hatalmas teherszállító hajók belerondítanak a kilátásba!

Kuncogva kotortuk elő a törölközőinket, kiterítettük, és végre leheveredtünk napozni.

Végül is, semmi okunk nem volt reklamálni, hiszen mindent megkaptunk, amit akartunk.

Volt tenger, meg part, a nap is sütött, erre vágytunk, vagy mi a szösz!

Következik: Útban Polignano a Mare felé