Miután visszaértünk a kissé groteszkre sikerült esténkről, lehuppantunk az ágyra, és valami naiv gondolattól vezérelve megnéztük, megjavult-e az internet a távollétünk alatt. Hát, nem nyert.

Remek. Itt vagyunk az Isten háta mögötti koszfészekben, és még azt se tudjuk kideríteni, hogy lépjünk le innen.

2 opció volt a fejemben:

1. felforgatom a lakást a nyavalyás routerért, és megszerelem valahogy
2. reggel kicsövezünk a vonatállomásra, és az első vonatra, ami jön, szépen felszállunk

Hála égnek nagyjából az első próbálkozásomra meg is lett a kis kütyü, a konyhaszekrényben a teás dobozok mögött. Ne kérdezzétek..

Én, mint született technikai zseni azonnal megállapítottam, hogy ez bizony lemerült, szóval csak fel kell tölteni, és jobb lesz, mint új korában.

Móni csillogó szemmel kérdezte:

Akkor holnap végre tudunk menni napozni?

Hm. Végül is, menekülés helyett akár napozhatunk is, szóval rábólintottam az ötletre.

NAPOZÁSUNK TÖRTÉNETE

Izgatottan ébredtünk másnap reggel: végre megyünk a tengerpartra strandolni és napozni!

Felpakoltuk a türcsi-pacsker-napszemüveg hármast, és útnak indultunk. A buszmegállót elég hamar megtaláltunk, a busz is jött néhány perc múlva, mint a mesében.

Alig vártuk, hogy kiérjünk a városból, és végre nézelődhessünk. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha mexikói kisvárosokon haladnánk keresztül. Lapos tetejű házak, óóóriási kaktuszok az út mentén, az emberek az otthonaik előtt üldögéltek, vagy azok ablakain lógtak ki, és fennhangon magyaráztak valamit egymásnak.

Buszmegállót csak elvétve láttunk, és azok tábláiról is foszlányokban lógott le a buszok számát jelezni hivatott matrica. Itt feltételezhetően mindenki fejből keni-vágja, mikor és merre jár a busz, senkinek nem hiányzik az ódivatú buszmegálló tábla.

Közeledve a célállomásunkhoz, a tengert ugyan még nem láttuk, de bizakodva megnyomtuk a leszállást jelző gombot. Kisvártatva meg is állt a busz, és kinyitotta az ajtaját az egyik út menti bokornál.

MICSODA BUSZMEGÁLLÓ, EZ MÁR DÖFI!

Se tábla, se semmi, csak egy árva bokor. Már meg sem lepődtünk. Hátunkra csaptuk a strandfelszerelésünket (szerencsére a felfújható matracot, cápát, és a vízi állatkert többi lelkes tagját nem hoztuk magunkkal), és elindultunk a víz fele. Bevallom eddigi élményeink alapján nem számítottam karibi tengerpartra, izmos szörfös férfiakkal, akik koktéllal és legyezővel várnak bennünket a parton, de amit itt strandnak hívnak, az pont olyan, mint Taranto maga.

Sosem voltam jó a távolságok méterben való megállapításában, így inkább azt mondom, lassú sétával el lehet jutni a strandnak hívott szakasz egyik végéből a másikba cirka 5 perc alatt. A homok, az szerintem nem homok, hanem valami törmelék, inkább nem is kezdtem vizsgálgatni, miféle. Itt-ott cigi csikkel, zacskó és egyéb műanyag darabkákkal díszítve. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez régen egy szemétlerakó volt, én azt is simán elhittem volna.

Te Julcsi.- szólt Móni mosolyogva.

Csak azt sajnálom, hogy ezek a hatalmas teherszállító hajók belerondítanak a kilátásba!

Kuncogva kotortuk elő a törölközőinket, kiterítettük, és végre leheveredtünk napozni.

Végül is, semmi okunk nem volt reklamálni, hiszen mindent megkaptunk, amit akartunk.

Volt tenger, meg part, a nap is sütött, erre vágytunk, vagy mi a szösz!

Következik: Útban Polignano a Mare felé

Pár évig laktam a nyóckerben Budapesten. Ahogy Tarantóban sétáltunk vacsora helyünket kutatva, bevillant pár emlékkép. Emlékszem, hogy töviről hegyire ismertem, melyik utcán melyik kereszteződésig szabad lesétálni, és utána még nappal sem, hacsak nem akar az ember egy hondurasi jelenetbe csöppenni. Na, Tarantóban végig az ehhez hasonló utcákon sétáltunk, mivel a város egy parányi részét leszámítva, másmilyen gyakorlatilag nem is létezik.

Szemét az utcán, mindenféle formában, ütött-kopott, telefirkált, koszos házak, kétes kinézetű alakok, akik hol az ablakból, hogy az utca másik oldaláról kiabálnak át egymásnak.

Igazi szociodemográfiai körséta volt ez, aminek szerettünk volt mihamarabb a végére érni. Minden újabb utcasarkot úgy vártunk, mint a Messiást, hátha megpillantunk valamit, bármit, ami fény lehet az alagút végén. A sokadig utca után végre megtaláltuk a mi kis alagút fényünket: egy tér, szökőkúttal, virágokkal. Végre!

Elindultunk a szökőkút felé, ami hosszú idő óta az első szép dolog volt, amit az utunkba került. Ahogy közeledtünk, észrevettük, hogy a szökőkút mögött egy kedves kis part menti bár álldogál, tengerre néző kilátással.

Egymásra néztünk Mónival:

IDE BE KELL ÜLNÜNK!

És így is tettünk. A bárban kicsit megpihentünk, néztük a naplementét, közben vörösbort iszogattunk és sajtot csipegettünk. Nehezünkre esett elhinni, hogy még mindig ugyanabban a városban vagyunk!

Újult erővel és némi pozitív reménysugárral a tarsolyunkban tovább indultunk, hogy felfedezzük a város központi részét, amire a segítőkész pincérnő elmondása szerint már csak néhány perc sétára voltunk.

A part mentén készítettem néhány képet, végre, volt szép dolog, amit le is mertem fotózni.

Azon nevettünk, hogy a képek alapján akár egy olyan bejegyzést is írhatnék, hogy ez a város az egyik leggyönyörűbb a környéken, ide feltétlenül jöjjön el mindenki, aki csak teheti!

Khm-khm, nem, ez még mindig nem az a hely, de azért jól hangzik.

Párhuzamos dimenzió, következő rész.

A part menti fotózgatás után egy szempillantás alatt a tarantói Váci utcában találtuk magunkat. Nyüzsgő forgatag, telis-tele jól öltözött emberekkel, javarészt olaszokkal, akik baráti társasággal vagy családdal sétálgattak, vásárolgattak, beszélgettek a bárokban, kávézókban. Azt hiszem, joggal éreztük ismét, hogy valaki megnyomta a fejünk felett a Sliders távirányító gombját.

MI FOLYIK ITT?!

Felhúzott szemöldökkel és értetlen arckifejezéssel haladtunk a tömeggel, egyszerűen nem hittük el, hogy ez még mindig ugyanaz a város, ahol pár órája a nyakig érő szemétben járkáltunk.

Szerintem valahogy így érezhette magát Alíz Csodaországban. Itt is volt ám nyúl, de nem akármilyen! Az egyik üzlet előtt elég nagy tömeg gyűlt össze. Először azt hittük, a kiszűrődő tucc-tucc zene vonzotta oda a kíváncsi közönséget, de amikor közelebb értünk, rájöttünk, hogy tévedünk: a bolt bejáratánál egy

RÓZSASZÍN NYÚLNAK ÖLTÖZÖTT FÉRFI TÁNCIKÁLT.

Igen. Rózsaszín. Nyúl. Férfi. És táncolt. Nem, nem szívtunk be, bár néha magam is elbizonytalanodtam e téma kapcsán. Ki tudja, mi volt abban a borban?

Mivel még mindig nem adtuk fel, hogy találjunk egy helyet, ahol van wifi, és végre megnézhessünk, másnap hol tudunk majd strandolni és napozni, lehuppantunk a táncikáló férfinyúl melletti bárba egy italra.

Megkérdeztük a pincért, hogy van-e wifijük, mire ő közölte, hogy majd ha rendeltünk, megmondja a kódot. Szóval rendeltünk egy-egy újabb pohár pszichedeli bort, és vártuk, hogy megérkezzen a jól megérdemelt wifi kódunk.

A borral együtt meg is érkezett a kód, nézzétek csak:

Na álljunk meg egy pillanatra. Arról nem volt szó, hogy itt még hirtelen egy Da Vinci kódfejtést is le kell nyomnunk!

Ez itt a kész átverés, vagy mi történik?!

Kitört belőlünk a röhögés, és bő öt percig megállás nélkül, fuldokolva nevettünk kezünkben a borocskánkkal, meg a gyűrött sajtpapíron díszelgő wifi kódunkkal.

Oké, Julcsi, szerinted ez tényleg a kód, vagy a csávó csak szívat minket?

Kérdezte Móni, még mindig kacarászva.

Tök őszintén? Szerintem jól szórakozott a két hülye turista csajon, akik minden tudásukat bevetve próbálják beírni a hieroglif wifi kódot a telefonjukba.

Szerinted az egy "g", vagy "q"? "r" vagy "v"? Ez itt egy kicsi "l". Nem, inkább nagy "I"! Vagy egy 1-es?

A sokadig sikertelen próbálkozás után kénytelenek voltunk belátni, hogy vagy a szálláson netezünk, vagy sehol.

Kértük hát a számlát, búcsút intettünk a táncoló nyúl-Bélának, és kacarászva útnak indultunk, hogy megkezdhessük wifi-szerelési hadműveletünknek a szálláson.

Következik: Napozás Taranto mellett

Ahol az egész kezdődött: Bari

Ha néhány szóban kellene jellemeznem a várost: koszos, lepukkant ipartelep, teherszállító hajók százával tarkítva, kétes kinézetű, lecsúszott figurákkal, és romos épületekkel.

Bár a fotó, amit készítettem, szép, de ez egyáltalán nem a város, inkább a naplemente és a tenger érdeme.

Ott hagytam abba barinéz kalandjaimat Mónival, hogy kávéval és nutellás croissant-nal a bendőnkben elindultunk a pályaudvarra, hogy két teljes napra áthelyezzük székhelyünket Tarantóba.

Hogy miért pont ide?

Lássuk csak. Előző este nagyjából három órát töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk, hova menjünk tovább. Móni napozni akart, tengerparton, én pedig megnézni Polignano a Mare-t és Alberobellot. Nem mintha Polignano a Mare nem lenne épp tengerparton, de hát ide majd visszafele megyünk, ugyebár. Hosszas órákon át ne vonatozzunk, mert az milyen dolog, és különben is, benne van a nevében, hogy hosszú, következésképp csak unalmas és fárasztó dolog lehet.

Szóval, vészesen közeledvén éjfélhez, egyszer csak tele lett a hócipellőm, és bár ezt jobb lett volna elhagyni a bálon, hogy egy délceg olasz utánam szaladgáljon, én inkább ráböktem a térképen a legközelebbi városra, ami megfelelt a szűrőfeltételeknek. Néztünk gyorsan vonatot, meg szállást, és voilá, megszületett a következő úti célunk, Taranto. Az internetes képek azt mutatták, van itt valami vár, meg szobor, ah, jó lesz ez, gondoltuk.

Mondjuk nem ártott volna az első pár cikknek akár csak a szalagcímét elolvasnunk, amit a kereső kidobott a Taranto szóra.

Találkozhattunk volna többek között ilyesmikkel:

"A mérések szerint Tarantóból származik az összes olaszországi dioxinszennyezés 92%-a”

„A tarantói acélgyár bezárja kapuit a környéken megnövekedett rákos megbetegedések miatt”

Semmi gond, mi ide megyünk napozni!

Megérkezvén Tarantóba, már a vonat állomás is kellemesen fogadott minket: hajléktalanokkal, kosszal, és annyi léggyel, hogy azt hittem, csak halucinálok.

De a nap legalább sütött. Ezt akartuk, vagy mi!

Felpattantunk az egyik buszra, ami a city felé tartott. Útközben nagy egyetértésben megbeszéltük Mónival, hogy biztos csak ez a vonat állomás ilyen gáz környék, jobb lesz majd, ha egy kicsit beljebb megyünk a városba.

Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára.

Buszoztunk vagy 20 percet, de nem tudok felidézni egy jó környéket sem. Mondjuk az is lehet, hogy túl lassan pislogok, és pont csukva volt a szemem, amikor arra jártunk. 

A buszozást egy nagyjából 10 perces séta követett, ami felért egy budapesti Népszínház utcai terepszemlével. Majd bekanyarodtunk a szállásunk utcájába, és mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppentünk volna. Se kosz, se bűz, se ijesztő emberek, mindenhol új építésű házak, játszótér fákkal, virágokkal, gyerekekkel.

Végre valami, ami végre pozitív érzést kelthetett bennünk!

Rövid várakozás után megérkezett a tulaj, és megkaptuk a szobánk kulcsát is.

A délutánt az erkélyen ülve töltöttük napozással, és közben lelkesen bújtuk az internetet, hogy kiderítsük, merre van a környéken tisztességes tengerpart, és hol fogunk vacsorázni. Boldogságunk azonban nem tartott örökké, ugyanis a kis wifi jelző ikon egyik pillanatról a másikra eltűnt mindkettőnk telefonjáról.

Remek. Akkor hát, kénytelenek leszünk ismét átsétálni a purgatóriumon, és megnézni, van-e a környéknek akár csak egyetlen használható szeglete is, ahol nem a szemétben kell sétálnunk, és nem percenként jönnek szembe fogatlan, kétes kinézetű alakok.

Mit gondoltok, sikerrel jártunk?

Következik: Taranto - második rész

Ahol az egész kezdődött: Bari