Miután különváltunk, Móni nagyjából másfél órát szobrozott a tarantói szállásunk lépcsőjén, a tulajt várva, hogy beengedje a lakásba a bőrkabátjáért. Közben többször próbált bekopogni, hátha valamelyik másik lakótársunk, de nem járt sikerrel.

Amikor megérkezett a takarítónő, nem akarta beengedni a lakásba, mert egyrészt, nem értette, Móni mit mond neki angolul, másrészt pedig, nem ismerte fel.

Hosszas győzködés után végre sikerült bejutnia a lakásba a kabátért, ami szerencsére érintetlenül lógott a szekrényben egy fogason.

A vonatállomásra érkezve angolul próbált jegyet venni, amiből senki nem értett egy kukkot sem, ezért ahelyett, hogy két óra vonatozással becsatlakozott volna hozzám, nagyjából négy és fél órát utazott Polignano a Mare-ba. Tarantóból busszal elküldték egy világ végi kis faluba. Ott a vonatra nagyjából másfél órát kellett várnia, egy szemétkupac, néhány hajléktalan, és jópár légy társaságában.

EKÖZBEN ÉN

Kezemben a csodás kis lakás kulcsával, megkérdeztem Antonellot, a lakás tulajdonosát, nem tudja-e véletlenül, másnap hogy jutok el a híres trullókhoz Alberobelloba.

Dehogynem, gyere csak! – mondta, és már el is tűnt a szemem elől.

Azta, ez az ember nem viccel!

Felkaptam a kulcsot, behúztam magam mögött a lakás ajtaját, és szaladtam utána, mint kiscsibe a tyúkanyó után.

Nem kellett sokat gyalogolnunk, ugyanis nagyjából egy perc sétára a lakástól két jóképű, fiatal olasz srác egy turista információs pontot működtetett.

Antonello elmondta a srácoknak, mi a kérdésem, akik azonnal segítettek is: kaptam térképet, pontos vonat és busz indulási időpontokat, meg névjegykártyát, ha esetleg bármi egyéb kérdésem lenne.

Ezek az olaszok aztán nem tökölnek!

Elégedettem mentem vissza a kis lakásomba, felkaptam a táskám, és elindultam szétnézni a környéken.

Rövid időn belül megtaláltam a strandot is, ami két szikla között, egy kavicsos parton terült el. Csodaszép volt, nézzétek csak!

A csodálatos, napsütéses időben nagyjából kétezernyolszáz fotót készítettem a partról, ahogy a tenger a kavicsos tengerpartot nyaldossa. Lenyűgöző és egyben megnyugtató látvány volt. Azt hiszem, itt képes lettem volna heteket eltölteni, és csak nézni a partot! Na jó, és persze fényképezni.

A harmóniát a telefonom csipogása törte meg.

Üzenet érkezett Mónitól: 10 perc múlva érkezik Polignano A Mare-ba a vonata.

Esőcsepp. Kettő. Három.

JESSZUSOM, ESIK AZ ESŐ!

Felpattantam, és gyorsan behúzódtam az egyik szikla alá.

Hm. Érdekes. Egészen odáig, hogy Móni jelentkezett volna, tűzött a nap, felhőnek nyoma sem volt. Aztán tessék, most meg hirtelen szakad az eső, hogy van ez?! 

Ahogy elállt az eső, kimentem Móni elé a vonatállomásra, aki a napi megpróbáltatásoktól kicsit morcosan, de azért örömmel várt.

Te Móni, egyezzünk meg valamiben!- mondtam neki.

Ezennel most itt hagyjuk az összes fekete felhőt ezen az állomáson, rendben?

Rendben!- felelt mosolyogva.

Elindultunk a lakásunk felé, és közben elmeséltük egymásnak, hogy telt a napunk azután, hogy reggel Tarantóban különváltunk. 

Következik: Álmaim barlang étterme

Kalandos utunk Polignano a Mare-ba: Útban Polignano a Mare felé

Előző két nap: Taranto első és második rész

Ahol mindez kezdődött: Bari

Csörög az ébresztő, reggel 6 óra.

Én, mint közismert sosem tudok reggel időben felkelni, úgy pattantam ki az ágyból, hogy azt öröm volt nézni.

Végre, elmegyünk Tarantóból, egyenesen arra a helyre, ahova egész idő alatt menni akartam: Polignano A Mare-ba!

Polignano a Mare egy kedves falucska a tenger mellett, imádnivaló kis utcákkal, stranddal, és sok napsütéssel.

Mónival elfogyasztottuk utolsó reggelinket a szálláson, összepakoltunk, és útnak indultunk a vonatállomásra.

A szobánk kulcsát gondosan a konyhaasztalon hagytam, ahogy azt előzetesen a tulaj kérte.

Megálltunk a lakás bejárata előtt, és mielőtt végleg bezártam volna magunk mögött az ajtót, megkérdeztem Mónit:

Minden megvan, behúzhatom az ajtót?

Persze Julcsi, megvan minden, mehetünk.

Biztos? – kérdeztem vissza.

Ha becsukom az ajtót, már nem fogunk tudni visszamenni.

Biztos, zárhatod!

Bezártam hát az ajtót, hívtuk a liftet, és én gondolatban máris a vonaton ültem, megkönnyebbülve.

Már majdnem a földszintre értünk, mikor Móni megszólalt:

A bőrkabátom bent maradt a szekrényben.

Hogy tessék?! A bőrkabát a szekrényben maradt?!

Elmorzsoltam egy „Oh, b**meg!”-et, és elindultunk visszafele a lakáshoz.

Miért, most komolyan, ez miért történik velem? Eddigi utazásaim alkalmával nekem mindig jól alakultak a dolgaim. Amikor Andalúziában kezdett rámsötétedni, és szállást kutatva kóboroltam az utcán, tök egyedül, rövid időn belül megpillantottam egy hostelt, ahol végül két szuper napot töltöttem. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de én a szerencsés karmámhoz vagyok szokva, és esküszöm, nem értettem, mi ez a szüntelen pechsorozat.

Visszaérve a lakás elé, Móninak remek ötlete támadt:

Julcsi, te menj előre az eredeti terv szerint, én megvárom itt a lépcsőn a tulajt, és majd jövök utánad.

Biztos? – kérdeztem vissza.

Igen, biztos.

Oké, végülis, ez egy jó ötlet, addig én szerzek szállást, és mire Móni utánam ér, már biztosan lesz hol aludnunk.

AZNAP OTT, A LAKÁS ELŐTT, KÜLÖN VÁLTAK ÚTJAINK.

Móni maradt a lakás előtt, a lépcsőn várva a tulajt, én pedig sietve elindultam a vonatállomásra.

Előkotortam a táskámból az esőkabátomat, hogy ne ázzak szét odakint a szakadó esőben, mert hát, történetesen egész reggel esett.

Kiléptem az utcára, és mit látok? Sehol egy esőcsepp, sőt, még a nap is elkezdett sütni.

Szuper! - gondoltam magamban, Végre valami jó dolog is történik!

Kicsit késésben voltam, de azért még volt esélyem, hogy kiérjek a vonathoz. Ehhez csupán a buszmegállót kellett megtalálnom, ami fogalmam sem volt, merre van pontosan, csak annyit tudtam: a főúton lesz, valahol jobbra.

Amikor kiértem a főúthoz, egy pillanatra lefagytam:

Jesszusom, ott a busz, amit mindenképp el kell érnem!

Egyetlen esélyem volt:

FUTÁÁÁS!

Elkezdtem rohanni, hátha gyorsan megtalálom azt a buszmegállót.

Két háztömböt futottam le, mire meglett, de végül meglett!

Levegőért kapkodva álltam be a buszra várók közé, és elégedetten vettem tudomásul: elértem a buszomat!

Elárulok Nektek egy titkot: nem vagyok valami tehetséges rövidtáv futó, felpakolt hátizsákkal meg aztán főleg nem, szerintem inkább egy botladozó teknősre hasonlíthatok ilyenkor. Szóval, nem azért hagytam le a buszt, mert úgy futok, mint Forrest Gump!

Az a helyzet, hogy baromi nagy mázlim volt. A busz útját egy szabálytalanul parkoló autó állta el, ami egy darabig felfogta a forgalmat, hála égnek a buszomat is.

VISSZATÉRT VOLNA A SZERENCSÉM?

Vissza, bizony! Bőven vonatindulás előtt értem ki az állomásra, megvettem a jegyemet egy tündéri bácsitól, aki készségesen elmondta, merre kell mennem, hol kell majd átszállnom, és mire figyeljek.

A vonat jött időben, ahol a kalaúz elkezdett velem angolul beszélgetni (ami nagy ritkaság, mert a dél olaszoknál nagyjából mindenki csak olaszul beszél), ő is kedvesen felhívta a figyelmem az átszállásra, és kellemes utazást kívánt.

Az átszállás zökkenőmentesen ment, időben érkeztünk az állomásra, nézelődtem egy picit, óramű pontosan jött a következő vonatom, és már suhantunk is Polignano a Mare felé.

Vonatozás közben megírtam Móninak, hogy mit mondjon majd az állomáson olaszul, hogy jó vonatra kapjon jegyet, melyik vonattal kell utánam jönnie, és az honnan indul pontosan.

MIRE MEGÉRKEZTEM POLIGNANO A MARE-BA, SZIKRÁZÓ NAPSÜTÉS FOGADOTT.

Sétálgattam a napsütésben, közben gyönyörködtem az aprócska, virágokkal és pici erkélyekkel díszített utcákban. Az egyik utca végén egy kedves kis tér fogadott, kicsi, hangulatos kávézóval, rengeteg zöld növénnyel, virágokkal. Álldogálltam ott egy darabig, behunytam a szemem, és engedtem, hogy a napsugarak lágyan símogassák az arcomat.

Néhány perc elteltével egy mély hang hozzám:

Segíthetek?- kérdezte.

Kinyitottam a szemem: egy nálam valamivel alacsonyabb, szimpatikusnak tűnő férfi állt előttem.

Öhm, végülis, lehet, hogy igen, szállást keresek!- válaszoltam.

Hány személyre, mennyi időre?- kérdezte.

Két főre, két éjszakára.

Akkor ez pont jó is lesz Neked!

Micsoda? – kérdeztem vissza meglepődve.

Rámutatott a téren található egyik ajtóra, és folytatta:

Ez az én lakásom, utazóknak szoktam kiadni, de most néhány napig szabad. Gyere vissza fél óra múlva, addig kitakarítok, és megmutatom!

Elmosolyodtam, mert tudtam: megtaláltam a lakásunkat, ahol Mónival lakni fogunk a következő napokban. Pedig még nem is jártam bent, azt se tudtam, mennyibe kerül, és joggal gondolhatnátok többen is, hogy a pasas csak át akart verni.

De én tudtam, hogy nem így van!

Sétálgattam a környéken, egyszerűen meseszép ez a pici falu, nézzétek csak:

Visszamentem a térre a megbeszélt időben, ahol a férfi már várt rám.

Gyere, megmutatom belülről is!- mondta.

A lakásba lépve a lélegzetem is elállt: egy gyönyörű, kétszintes, otthonos kis kuckó fogadott, az alaksorban terméskővel díszített falak, óriási hálórész, ízlésesen berendezett nappali, étkező, gyönyörű, tiszta fürdő.

Ez maga volt a mennyország!

Kiveszem!- vágtam rá szinte azonnal.

Elmosolyodott, és a kezembe nyomta a kulcsot. Rendben, akkor a Tiéd!

Ha azt gondoljátok, a gatyámat is ott hagytam ezért a lakásért, tévedtek: ugyanannyit fizettem érte, mint a tarantói putriért. Akinek már elárultam, mennyi szokott lenni a maximális napi keretem szállásra, annak üzenem: ez abba is belefért ám!

Izgatottan írtam Móninak:

Megvan a szállásunk!!

Oh, de várjunk csak, Móni, majd elfelejtettem! Mi a helyzet Mónival?