Miután különváltunk, Móni nagyjából másfél órát szobrozott a tarantói szállásunk lépcsőjén, a tulajt várva, hogy beengedje a lakásba a bőrkabátjáért. Közben többször próbált bekopogni, hátha valamelyik másik lakótársunk, de nem járt sikerrel.

Amikor megérkezett a takarítónő, nem akarta beengedni a lakásba, mert egyrészt, nem értette, Móni mit mond neki angolul, másrészt pedig, nem ismerte fel.

Hosszas győzködés után végre sikerült bejutnia a lakásba a kabátért, ami szerencsére érintetlenül lógott a szekrényben egy fogason.

A vonatállomásra érkezve angolul próbált jegyet venni, amiből senki nem értett egy kukkot sem, ezért ahelyett, hogy két óra vonatozással becsatlakozott volna hozzám, nagyjából négy és fél órát utazott Polignano a Mare-ba. Tarantóból busszal elküldték egy világ végi kis faluba. Ott a vonatra nagyjából másfél órát kellett várnia, egy szemétkupac, néhány hajléktalan, és jópár légy társaságában.

EKÖZBEN ÉN

Kezemben a csodás kis lakás kulcsával, megkérdeztem Antonellot, a lakás tulajdonosát, nem tudja-e véletlenül, másnap hogy jutok el a híres trullókhoz Alberobelloba.

Dehogynem, gyere csak! – mondta, és már el is tűnt a szemem elől.

Azta, ez az ember nem viccel!

Felkaptam a kulcsot, behúztam magam mögött a lakás ajtaját, és szaladtam utána, mint kiscsibe a tyúkanyó után.

Nem kellett sokat gyalogolnunk, ugyanis nagyjából egy perc sétára a lakástól két jóképű, fiatal olasz srác egy turista információs pontot működtetett.

Antonello elmondta a srácoknak, mi a kérdésem, akik azonnal segítettek is: kaptam térképet, pontos vonat és busz indulási időpontokat, meg névjegykártyát, ha esetleg bármi egyéb kérdésem lenne.

Ezek az olaszok aztán nem tökölnek!

Elégedettem mentem vissza a kis lakásomba, felkaptam a táskám, és elindultam szétnézni a környéken.

Rövid időn belül megtaláltam a strandot is, ami két szikla között, egy kavicsos parton terült el. Csodaszép volt, nézzétek csak!

A csodálatos, napsütéses időben nagyjából kétezernyolszáz fotót készítettem a partról, ahogy a tenger a kavicsos tengerpartot nyaldossa. Lenyűgöző és egyben megnyugtató látvány volt. Azt hiszem, itt képes lettem volna heteket eltölteni, és csak nézni a partot! Na jó, és persze fényképezni.

A harmóniát a telefonom csipogása törte meg.

Üzenet érkezett Mónitól: 10 perc múlva érkezik Polignano A Mare-ba a vonata.

Esőcsepp. Kettő. Három.

JESSZUSOM, ESIK AZ ESŐ!

Felpattantam, és gyorsan behúzódtam az egyik szikla alá.

Hm. Érdekes. Egészen odáig, hogy Móni jelentkezett volna, tűzött a nap, felhőnek nyoma sem volt. Aztán tessék, most meg hirtelen szakad az eső, hogy van ez?! 

Ahogy elállt az eső, kimentem Móni elé a vonatállomásra, aki a napi megpróbáltatásoktól kicsit morcosan, de azért örömmel várt.

Te Móni, egyezzünk meg valamiben!- mondtam neki.

Ezennel most itt hagyjuk az összes fekete felhőt ezen az állomáson, rendben?

Rendben!- felelt mosolyogva.

Elindultunk a lakásunk felé, és közben elmeséltük egymásnak, hogy telt a napunk azután, hogy reggel Tarantóban különváltunk. 

Következik: Álmaim barlang étterme

Kalandos utunk Polignano a Mare-ba: Útban Polignano a Mare felé

Előző két nap: Taranto első és második rész

Ahol mindez kezdődött: Bari