Előfordult már Veletek, hogy valahogy mindig a rossz sorba álltatok fizetni? A pénztárgépben pont kifogyott a papír, a cuki kis nénike a sor elején elfelejtette lemérni a paprikát, így vissza kellett zarándokolnia a zöldséges mérlegekhez vonalkódot varázsolni rá. Esetleg az előttetek álló egy dugig megrakott bevásárlókocsi tartalmát készül kifizetni, no de mivel, mert csak az ég tudja, hová bújt az a huncut pénztárca?
Ha eddigi életem során azzal foglalkoztam volna, hogy megmondjam az embereknek, melyik sorba NE álljanak (amit történetesen én néztem ki magamnak), mert állatira megszívják, szerintem már milliomos lennék, de legalábbis a fényképem biztosan ott díszelegne a "világ megmentője" c. büszkeség falon.
Azért van egy jó hírem: a béna-sorbanálló karma megfordítható!
Történt ugyanis Rómában, hogy a fejembe vettem, én biza megnézem magamnak ezt a Vatikáni Múzeumot, ha már ilyen sokan beszélnek róla. A Mamma, és a vadítóan jóképű fia, akiknél laktam, kb. hülyének néztek, hogy előre foglalt jegy nélkül akarok bemenni, csak úgy, hogy:
"Helló, jöttem múzeumot nézni!"
De különösebben nem érdekelt, mit magyaráznak. Szóval, fogtam magam, és egyik reggel elslattyogtam a múzeumhoz, ahova természetesen nem volt jegyem.
Olyan 11 óra magasságában érkezhettem a metrómegállóhoz, szép kényelmesen elindultam a cél felé, közben fotóztam leander bokrokat:
Majd töltöttem magamnak bubis vizet. Bizony, Rómában nemcsak ivóvíz kutakat találhatunk szerte a városban, hanem ilyen szuper menő víz automatáik is vannak ám, ahol természetesen állandóan sor van.
Nem, sajnos ha a jobb oldali fiatalember hátát megnyomjátok, nem fogtok kólát kapni, de talán jobb is így mindenkinek.
Séta közben úgy 4-5 ember próbált nekem „kerüld ki a sort” jegyet eladni a múzeumba. Kicsit gyanús volt a dolog, de úgy voltam vele, hogy jó, ehhez hasonló önjelölt saleses figurákat a budapesti látványosságok körül is találok minden egyes sarkon, értem én, nekik is meg kell élniük valamiből. A múzeumhoz érve jött a megdöbbenés: óóóóriási a sor, és ha be akarok jutni, akkor bizony kénytelen leszek beállni a végére.
NA JÓ, DE HOL A VÉGE?
Elindultam, hogy megnézzem: a fal mentén úgy 4-5 ember szélességű sor, míg a szem ellát, mellettük egy szűk gyalogos sáv közlekedés céljából, utána pedig már az autók közlekednek. Aki nem bírja a tömeget vagy a bezártságot, annak ezt a sétát nem ajánlom. Miközben haladtam a szűk gyalogos sávban a sor végét kutatva, úgy 5 lépésenként szólongattak le ismételten sorkikerülő jegyeket ajánlva.
Jól van ember, hagyjatok már lógva a trükkös jegyetekkel, mindjárt odaérek a sor végére, és szerzek én magamnak belépőt nélkületek is!- gondoltam magamban.
Na ja, meg ahogy én azt megálmodtam: amikor elértem a sarokra, és megláttam, hogy az örökkévalóságnak tűnő sétám alkalmával látott sor hangyabokányi ahhoz képest, amekkora a sarok után még várakozik, egy szempillantás alatt eltűnt a nagyképűségem.
Érdeklődve fordultam az egyik jegyárushoz: ugyan, mondja már meg a tutit a sor kikerüléséhez! Ő segítőkészen közölte velem, hogy idegenvezetéssel+ ingyenes bazilikai belépéssel (ami megjegyzem, alapból ingyenes) csak itt, csak most €56. Esküszöm, láttam az € jeleket pörögni a szemében!
Hogy tessék? €40 az ára a sorba-nem-állásnak?! Látván rajtam a meglepődést, felajánlotta, hogy csak, mert szimpi vagyok neki (aha, jó duma), odaadja a jegyet gyerek áron, €40-ért. Nem tudom, de nekem valahogy ezzel sem múlt el az „engem itt át akarnak verni” érzésem, szóval megköszöntem a kedves tájékoztatást, és odébbálltam.
A sorkikerülős jegyek: sokaknak biztosan megéri ez az ajánlat, bent a múzeumban is szinte csak csoportokkal találkoztam, szóval, ha idegenvezetős látogatáson töröd a fejed, ez még akár jó üzlet is lehet. De ne add magad könnyen! Tessék savanyú képet vágni, fintorogni egy kicsit, és máris érkezik a kedvezményes ár!
Lesz itt valami más megoldás is, hogy bejussak a múzeumba, csak rá kell jönnöm!
Így hát pihentettem kicsit a dolgot, és csináltam egyéb programot a környéken: sétálgattam, felmentem az Angyalvárba, megnéztem a Szent Péter Bazilikát belülről is, délután háromig igazából eszembe sem jutott a Vatikáni Múzeum. Aztán egyszer csak ismét ott álltam a bejárata előtt. És láss csodát: felszívódott a hatalmas embertömeg!!
Rápillantottam az órámra: 15:03.
Ezzazzz, elérkezett az én időm!
Beálltam az akkor már igen rövid sorba, ami hihetetlen gyorsasággal haladt, szinte egy percet sem álltunk. Pikk-pakk átjutottam a biztonsági kapukon, bent megvettem a jegyem, és gyorsan a bejárathoz siettem. Újra ránéztem az órámra: 15:13. El se hiszem, hogy 10 PERC ALATT BEJUTOTTAM a Vatikáni Múzeumba, a helyre, ahova délelőtt még azt hittem, soha a büdös életbe nem fogom tudni betenni a lábam!
Kimondhatatlanul boldog, hálás, és egyben büszke is voltam magamra: tessék, ezennel hivatalosan is teljesítettem egy lehetetlent!
TIPP: Aki nem tervez egy egész napot a múzeumban tölteni, annak javaslom, hogy 15 óra körüli időre célozza be a belépést!
Mi vár Rátok a múzeumban? A következő bejegyzésemben azt is megmutatom.
