Miután különváltunk, Móni nagyjából másfél órát szobrozott a tarantói szállásunk lépcsőjén, a tulajt várva, hogy beengedje a lakásba a bőrkabátjáért. Közben többször próbált bekopogni, hátha valamelyik másik lakótársunk, de nem járt sikerrel.

Amikor megérkezett a takarítónő, nem akarta beengedni a lakásba, mert egyrészt, nem értette, Móni mit mond neki angolul, másrészt pedig, nem ismerte fel.

Hosszas győzködés után végre sikerült bejutnia a lakásba a kabátért, ami szerencsére érintetlenül lógott a szekrényben egy fogason.

A vonatállomásra érkezve angolul próbált jegyet venni, amiből senki nem értett egy kukkot sem, ezért ahelyett, hogy két óra vonatozással becsatlakozott volna hozzám, nagyjából négy és fél órát utazott Polignano a Mare-ba. Tarantóból busszal elküldték egy világ végi kis faluba. Ott a vonatra nagyjából másfél órát kellett várnia, egy szemétkupac, néhány hajléktalan, és jópár légy társaságában.

EKÖZBEN ÉN

Kezemben a csodás kis lakás kulcsával, megkérdeztem Antonellot, a lakás tulajdonosát, nem tudja-e véletlenül, másnap hogy jutok el a híres trullókhoz Alberobelloba.

Dehogynem, gyere csak! – mondta, és már el is tűnt a szemem elől.

Azta, ez az ember nem viccel!

Felkaptam a kulcsot, behúztam magam mögött a lakás ajtaját, és szaladtam utána, mint kiscsibe a tyúkanyó után.

Nem kellett sokat gyalogolnunk, ugyanis nagyjából egy perc sétára a lakástól két jóképű, fiatal olasz srác egy turista információs pontot működtetett.

Antonello elmondta a srácoknak, mi a kérdésem, akik azonnal segítettek is: kaptam térképet, pontos vonat és busz indulási időpontokat, meg névjegykártyát, ha esetleg bármi egyéb kérdésem lenne.

Ezek az olaszok aztán nem tökölnek!

Elégedettem mentem vissza a kis lakásomba, felkaptam a táskám, és elindultam szétnézni a környéken.

Rövid időn belül megtaláltam a strandot is, ami két szikla között, egy kavicsos parton terült el. Csodaszép volt, nézzétek csak!

A csodálatos, napsütéses időben nagyjából kétezernyolszáz fotót készítettem a partról, ahogy a tenger a kavicsos tengerpartot nyaldossa. Lenyűgöző és egyben megnyugtató látvány volt. Azt hiszem, itt képes lettem volna heteket eltölteni, és csak nézni a partot! Na jó, és persze fényképezni.

A harmóniát a telefonom csipogása törte meg.

Üzenet érkezett Mónitól: 10 perc múlva érkezik Polignano A Mare-ba a vonata.

Esőcsepp. Kettő. Három.

JESSZUSOM, ESIK AZ ESŐ!

Felpattantam, és gyorsan behúzódtam az egyik szikla alá.

Hm. Érdekes. Egészen odáig, hogy Móni jelentkezett volna, tűzött a nap, felhőnek nyoma sem volt. Aztán tessék, most meg hirtelen szakad az eső, hogy van ez?! 

Ahogy elállt az eső, kimentem Móni elé a vonatállomásra, aki a napi megpróbáltatásoktól kicsit morcosan, de azért örömmel várt.

Te Móni, egyezzünk meg valamiben!- mondtam neki.

Ezennel most itt hagyjuk az összes fekete felhőt ezen az állomáson, rendben?

Rendben!- felelt mosolyogva.

Elindultunk a lakásunk felé, és közben elmeséltük egymásnak, hogy telt a napunk azután, hogy reggel Tarantóban különváltunk. 

Következik: Álmaim barlang étterme

Kalandos utunk Polignano a Mare-ba: Útban Polignano a Mare felé

Előző két nap: Taranto első és második rész

Ahol mindez kezdődött: Bari

Csörög az ébresztő, reggel 6 óra.

Én, mint közismert sosem tudok reggel időben felkelni, úgy pattantam ki az ágyból, hogy azt öröm volt nézni.

Végre, elmegyünk Tarantóból, egyenesen arra a helyre, ahova egész idő alatt menni akartam: Polignano A Mare-ba!

Polignano a Mare egy kedves falucska a tenger mellett, imádnivaló kis utcákkal, stranddal, és sok napsütéssel.

Mónival elfogyasztottuk utolsó reggelinket a szálláson, összepakoltunk, és útnak indultunk a vonatállomásra.

A szobánk kulcsát gondosan a konyhaasztalon hagytam, ahogy azt előzetesen a tulaj kérte.

Megálltunk a lakás bejárata előtt, és mielőtt végleg bezártam volna magunk mögött az ajtót, megkérdeztem Mónit:

Minden megvan, behúzhatom az ajtót?

Persze Julcsi, megvan minden, mehetünk.

Biztos? – kérdeztem vissza.

Ha becsukom az ajtót, már nem fogunk tudni visszamenni.

Biztos, zárhatod!

Bezártam hát az ajtót, hívtuk a liftet, és én gondolatban máris a vonaton ültem, megkönnyebbülve.

Már majdnem a földszintre értünk, mikor Móni megszólalt:

A bőrkabátom bent maradt a szekrényben.

Hogy tessék?! A bőrkabát a szekrényben maradt?!

Elmorzsoltam egy „Oh, b**meg!”-et, és elindultunk visszafele a lakáshoz.

Miért, most komolyan, ez miért történik velem? Eddigi utazásaim alkalmával nekem mindig jól alakultak a dolgaim. Amikor Andalúziában kezdett rámsötétedni, és szállást kutatva kóboroltam az utcán, tök egyedül, rövid időn belül megpillantottam egy hostelt, ahol végül két szuper napot töltöttem. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de én a szerencsés karmámhoz vagyok szokva, és esküszöm, nem értettem, mi ez a szüntelen pechsorozat.

Visszaérve a lakás elé, Móninak remek ötlete támadt:

Julcsi, te menj előre az eredeti terv szerint, én megvárom itt a lépcsőn a tulajt, és majd jövök utánad.

Biztos? – kérdeztem vissza.

Igen, biztos.

Oké, végülis, ez egy jó ötlet, addig én szerzek szállást, és mire Móni utánam ér, már biztosan lesz hol aludnunk.

AZNAP OTT, A LAKÁS ELŐTT, KÜLÖN VÁLTAK ÚTJAINK.

Móni maradt a lakás előtt, a lépcsőn várva a tulajt, én pedig sietve elindultam a vonatállomásra.

Előkotortam a táskámból az esőkabátomat, hogy ne ázzak szét odakint a szakadó esőben, mert hát, történetesen egész reggel esett.

Kiléptem az utcára, és mit látok? Sehol egy esőcsepp, sőt, még a nap is elkezdett sütni.

Szuper! - gondoltam magamban, Végre valami jó dolog is történik!

Kicsit késésben voltam, de azért még volt esélyem, hogy kiérjek a vonathoz. Ehhez csupán a buszmegállót kellett megtalálnom, ami fogalmam sem volt, merre van pontosan, csak annyit tudtam: a főúton lesz, valahol jobbra.

Amikor kiértem a főúthoz, egy pillanatra lefagytam:

Jesszusom, ott a busz, amit mindenképp el kell érnem!

Egyetlen esélyem volt:

FUTÁÁÁS!

Elkezdtem rohanni, hátha gyorsan megtalálom azt a buszmegállót.

Két háztömböt futottam le, mire meglett, de végül meglett!

Levegőért kapkodva álltam be a buszra várók közé, és elégedetten vettem tudomásul: elértem a buszomat!

Elárulok Nektek egy titkot: nem vagyok valami tehetséges rövidtáv futó, felpakolt hátizsákkal meg aztán főleg nem, szerintem inkább egy botladozó teknősre hasonlíthatok ilyenkor. Szóval, nem azért hagytam le a buszt, mert úgy futok, mint Forrest Gump!

Az a helyzet, hogy baromi nagy mázlim volt. A busz útját egy szabálytalanul parkoló autó állta el, ami egy darabig felfogta a forgalmat, hála égnek a buszomat is.

VISSZATÉRT VOLNA A SZERENCSÉM?

Vissza, bizony! Bőven vonatindulás előtt értem ki az állomásra, megvettem a jegyemet egy tündéri bácsitól, aki készségesen elmondta, merre kell mennem, hol kell majd átszállnom, és mire figyeljek.

A vonat jött időben, ahol a kalaúz elkezdett velem angolul beszélgetni (ami nagy ritkaság, mert a dél olaszoknál nagyjából mindenki csak olaszul beszél), ő is kedvesen felhívta a figyelmem az átszállásra, és kellemes utazást kívánt.

Az átszállás zökkenőmentesen ment, időben érkeztünk az állomásra, nézelődtem egy picit, óramű pontosan jött a következő vonatom, és már suhantunk is Polignano a Mare felé.

Vonatozás közben megírtam Móninak, hogy mit mondjon majd az állomáson olaszul, hogy jó vonatra kapjon jegyet, melyik vonattal kell utánam jönnie, és az honnan indul pontosan.

MIRE MEGÉRKEZTEM POLIGNANO A MARE-BA, SZIKRÁZÓ NAPSÜTÉS FOGADOTT.

Sétálgattam a napsütésben, közben gyönyörködtem az aprócska, virágokkal és pici erkélyekkel díszített utcákban. Az egyik utca végén egy kedves kis tér fogadott, kicsi, hangulatos kávézóval, rengeteg zöld növénnyel, virágokkal. Álldogálltam ott egy darabig, behunytam a szemem, és engedtem, hogy a napsugarak lágyan símogassák az arcomat.

Néhány perc elteltével egy mély hang hozzám:

Segíthetek?- kérdezte.

Kinyitottam a szemem: egy nálam valamivel alacsonyabb, szimpatikusnak tűnő férfi állt előttem.

Öhm, végülis, lehet, hogy igen, szállást keresek!- válaszoltam.

Hány személyre, mennyi időre?- kérdezte.

Két főre, két éjszakára.

Akkor ez pont jó is lesz Neked!

Micsoda? – kérdeztem vissza meglepődve.

Rámutatott a téren található egyik ajtóra, és folytatta:

Ez az én lakásom, utazóknak szoktam kiadni, de most néhány napig szabad. Gyere vissza fél óra múlva, addig kitakarítok, és megmutatom!

Elmosolyodtam, mert tudtam: megtaláltam a lakásunkat, ahol Mónival lakni fogunk a következő napokban. Pedig még nem is jártam bent, azt se tudtam, mennyibe kerül, és joggal gondolhatnátok többen is, hogy a pasas csak át akart verni.

De én tudtam, hogy nem így van!

Sétálgattam a környéken, egyszerűen meseszép ez a pici falu, nézzétek csak:

Visszamentem a térre a megbeszélt időben, ahol a férfi már várt rám.

Gyere, megmutatom belülről is!- mondta.

A lakásba lépve a lélegzetem is elállt: egy gyönyörű, kétszintes, otthonos kis kuckó fogadott, az alaksorban terméskővel díszített falak, óriási hálórész, ízlésesen berendezett nappali, étkező, gyönyörű, tiszta fürdő.

Ez maga volt a mennyország!

Kiveszem!- vágtam rá szinte azonnal.

Elmosolyodott, és a kezembe nyomta a kulcsot. Rendben, akkor a Tiéd!

Ha azt gondoljátok, a gatyámat is ott hagytam ezért a lakásért, tévedtek: ugyanannyit fizettem érte, mint a tarantói putriért. Akinek már elárultam, mennyi szokott lenni a maximális napi keretem szállásra, annak üzenem: ez abba is belefért ám!

Izgatottan írtam Móninak:

Megvan a szállásunk!!

Oh, de várjunk csak, Móni, majd elfelejtettem! Mi a helyzet Mónival?

Igen, jól látjátok, ez nem Bali, hanem Bari, egy kisváros Dél-Olaszországban, így fűszoknyás fotókkal sem készültem, bocsi, talán majd legközelebb. 

Hogy hogyan kerültem ide, és miért pont ide? Lássuk csak: ez egy elég spontán döntés eredménye.

Történt egyszer ugyanis, hogy Móni barátnőm megkérdezte:

Te Julcsi, nem utazunk el valahova októberben?

Mire én rávágtam, hogy:

Dehogynem, menjünk!

Tényleg?- kérdezte Móni meglepetten.

Tényleg!- feleltem én.

Akkor veszünk repjegyet?

Igen, veszünk.

És vettünk is, úgy 10 perc leforgása alatt, Bariba. Hát, így csöppentem én ide, és mint látjátok, ezúttal kivételesen nem egyedül. Ez persze nem jelenti azt, hogy ezennel felhagytam a magányos utazással: ilyesmiről szó sincs, továbbra is én& én utazunk, kéz a kézben, de néha napján el lehet csípni kicsit szociálisabb hangulatomban is, amikor hajlandó vagyok mást is bevenni az utazós kalandjaimba.

Szóval Bari, avagy az olasz csizma sarkának teteje.

Egy napos ott tartózkodásunkból azt tudom leszűrni, hogy az óvárosi rész elég hangulatos, kicsi, kanyargós utcákkal, sikátorokkal, virágokkal, bringákkal meg robogókkal, ahol az utcán kávézgathatsz, borozgathatsz, vagy elmajszolhatsz valami helyi ételkülönlegességet.

Móni meg én, a két felkészült turista, amikor felkerekedtünk, hogy kicsit körbenézzünk a városban, gondosan a szobában hagytuk az esőkabátunkat, és természetesen esernyő sem volt egyikőnknél sem. Mondanom sem kell, hogy szinte egész este esett az eső, szóval kapualjból kapualjba szaladgáltunk, pizzáztunk itt, fagyiztunk ott, boroztunk amott, igazából mindegy volt, csak legyen valami a fejünk fölött. 

A pizza, hát az egyszerűen mennyei volt! Mutatom:

Látjátok azt a mozzarella kinézetű sajtgolyót a pizza közepén? Na, annak a belseje olyan krémes, mintha tejszínbe harapnátok, csak úgy olvad szét az ember szájában, valóságos ízorgia, hmm, még most is összefut a nyál a számban, ha rá gondolok! Azóta persze kiderítettem, hogy az említett sajt becsületes neve: burrata, ami ugyan nagyon hasonlít a mozzarellára, de van a belsejében egy kis "varázslat". Ha Itáliában jártok, egyszer mindenképp érdemes kipróbálnotok!

A pizzát később egy kis fagyizással koronáztuk meg. A cukrászda kínálatában szerepelt kaki ízű fagyi is, amit Móni megkóstolt, majd elismerően konstatálta, hogy az íze pont olyan, mint a neve. Mint kiderült, a kaki valójában a kaktusz gyümölcse, szóval csak hogy ki ne maradjak ebből a csodálatos ízélményből, utolsó nap kaptam Mónitól egy valódi gyümölcsöt kipróbálásra. Annyira jó móka volt, hogy két nap elteltével is a kis tüskéket szedegettem ki az ujjaimból, ami a gyümölcs pucolása közben állt a kezembe.

Na persze az estének azért volt olyan része is, amikor csak csöpörgött az eső, vagy rövid ideig nem esett. Ilyenkor végre nem kellett magunkat pizzával és fagyival sanyargatnunk, helyette inkább sétálgattunk, fotózgattunk, én például ezeket a kék csónakokat a kikötőben:

Vagy lámpaoszlopokat, amiket én egyszerűen imádok:

Ez pedig, nézzétek csak, egy banképület, szökőkúttal:

A szállásunkat mutattam már?

Alapvetően meg voltunk vele elégedve, egy bed& breakfastben foglaltunk szobát saját fürdővel, erkéllyel, és olyan kis kulccsal nyithatós hűtőszekrénnyel. Na jó, hűtőszekrény nem is volt, de mit tehetnék, gyerekkori defekt, hogy kívülről fújom a Reszkessetek, betörők! szövegét.

Mi csak nászutas lakosztálynak hívtuk, mert hogy ez volt a saját fürdő:

Igen, jól látjátok, ez egy mezei zuhanykabin, a szoba közepére applikálva. Végül is, nem hazudtak: van itt szoba, meg saját fürdő is, kérem szépen!

Az erkélyről pedig ez a csodás kilátás tárult elénk:

Jó, jó, nem panaszkodtunk, volt meleg víz, ágyunk, és csend éjszaka, szóval ki tudtuk pihenni a nap fáradalmait, nekünk ennyi bőven elég volt. Másnap a szállás melletti épületben egy szuper kis kávézóban reggeliztünk, és figyeltük a betérő olaszokat, akik a pultnál állva elfogyasztották kávéjukat, és önfeledten nevetgéltek egymással.

Reggeli után izgatottan indultunk a vonathoz, hogy folytassuk utunkat következő állomásunk, Taranto felé. Taranto egyébként egy lepukkant iparváros, ahol 2 napot is volt szerencsénk eltölteni. Felejthetetlen élményeink összefoglalóját külön bejegyzésben osztom meg Veletek.

Következik: Taranto - első rész

Ebbe a gyönyörű, varázslatos városba néhány évvel ezelőtt szerettem bele, amikor római kiküldetését töltő barátnőnket látogattuk meg a többiekkel.

Rómába érkezve azonnal tudtam: ide nekem vissza kell térnem! 

MIÉRT PONT RÓMA?

A város varázsa

A városban sétálva valahogy mindig azon kapom magam, hogy elképzelem, vajon milyen lehetett itt élni akkor, amikor a történelmi romok a múlt helyett a jelen voltak. Eljátszom a gondolattal, hogy a Forum Romanumban sétálgatok, és az épp megrendezésre kerülő vásár portékáiból válogatok, egy másik pillanatban a császári palotában járok, ahol épp egy bőséges és fényűző lakomát tartanak. Varázslatos és egyben mesebeli érzés ez! Az egyik pillanatban még az utcán sétálgatsz, ahol a helyiek beszélgetnek egymással hihetetlen átéléssel és gesztikulálással, majd a másikban az ókori Rómába csöppensz, ahol épp egy díszes lovaskocsi hajt el melletted.

A szűk kis utcák, pici, hívogató éttermek, fagyizók és az olasz vendégszeretet könnyen rabul ejtik az ide látogatók szívét. Ha valahol érdemes eltévedni, és csak élvezni minden percet, az Róma.

A férfiak

Rómáról nekünk nőknek a római istenek földi leszármazottai, azaz az olasz férfiak jutnak eszünkbe először. Azt kell mondjam, nem hiába! Az olasz férfiakba valahogy be van építve egy plusz sárm-faktor: mindamellett, hogy bármelyik nővel, bárhol, bármikor képesek flörtölni, és igen Hölgyeim, utánunk fütyülnek az utcán, a külsőségekre is kínosan ügyelnek: itt egy trendi ing, ott egy öltöny, vagy egy szépen vágott arcszőrzet, a jól ismert ellenállhatatlan mosollyal fűszerezve, és tessék, már el is olvadtunk! 

Az olasz kávé és reggeli

Igen, az olaszok tudnak valamit kávé fronton is. Kicsit más az ő kávézási szokásuk, mint a mienk, ők ugyanis nem bűvölik a kávéjukat hosszasan. Jól megszokott espressojukat kikérik a pultnál, lehúzzák, és már mennek is tovább.

Ha értesz a kávéhoz, és szereted is, az olaszoknál készült, különleges pörkölésű kávét egyszerűen imádni fogod.

Ha reggeliről van szó, a kávét kiegészítik még egy-egy édes sütivel, de nem tartanak hosszas reggelizős szertartásokat sem.

A pizza és a pasta

Sajnálom, de azt kell mondanom, hogy olyan pizzát, és tésztát, mint az olaszoknál, nemigen találni máshol. A pizza roppanós, mégis zamatos, az ízek csak úgy áradnak szét a szádban. A pasta, azaz a tészta házi készítésű, friss, különlegesebbnél különlegesebb szószokkal és feltétekkel bolondítva. Egy gorgonzolás, tejszínes, rukkolás vagy egy kagylós, cukkinis, brandy szószos tésztát parmezánnal, valaki?

A közlekedési szabályok:

Amik gyakorlatilag nem léteznek. Az olaszoknál mindenki azt csinál, amit akar, nem véletlen, hogy az autók legnagyobb része itt-ott karcos és horpadt. Zöld a lámpa? Mennek. Sárga? Mennek. Piros? Kicsit talán jobban körbenézve, de mennek. 

Hogy mire gondolok?

Egyik nap sétáltam az utcán, és a kereszteződéshez érve arra lettem figyelmes, hogy egy busz lazán halad a szembejövő sávban. Különösebben nem zavartatta magát, a szabályosan közlekedők dudáltak, emlegették a buszvezető felmenőit, majd a buszhoz közeledve- ami továbbra is szép, komótosan haladt szemben a forgalommal- egy laza mozdulattal felkanyarították az autójukat a járdára, a gyalogosok közé, és kikerülték a buszt. Nyugi-nyugi, mindenki épségben túlélte a mutatványt, valahogy úgy éreztem, az olasz gyalogosok hozzá vannak szokva az efféle dolgokhoz. És ha már a gyalogosoknál tartunk. Fordult már meg a fejedben, hogy átkelj a zebrán egy 6 sávos úton, lámpa nélkül? Rómában erre elég egyszerű a megoldókulcs: először elnézel balra, hogy nincs-e túl közel egy szélvédő, amire felkenődhetnél, határozottan lelépsz a járdáról, és szépen átkelsz. Az autósok és motorosok egy része meg fog állni, a többi meg kikerül, ne aggódj.

Róma - technikai infók

Néhány látványosság:

Róma - Vatikáni Múzeum

Róma-Sixtus kápolna

Róma - Szent Péter Bazilika

Róma - Angyalvár

Strandolás Róma mellett: Sperlonga