Ha az ember lánya a Costa del Sol mentén jár, a tervei között biztosan szerepel a strandolás is. Nem volt ez másképp velem sem, így az utazás utáni első napomon elhatároztam: én biza megnézem magamnak azt a malagai tengerpartot! 

Rögtön a reggeli kávém után hátamra csaptam a törölközőm, feltettem a napszemüvegem, és nekivágtam a felfedező útnak. Csodálattal néztem az út menti pálmafákat, virágokat, és élveztem a szikrázó napsütést.

Mikor megérkeztem a La Malagueta strandra, örömmel láttam, hogy alig van ember a parton, így oda teríthetem a törölközőm, ahova csak akarom. Választottam magamnak egy szimpatikus kis helyet a szürkés fekete homokon, ami igazából nem is homok, inkább apró kavics és kagylótörmelék keveréke. Ez reggel, amikor érkeztem, még tűrhető hőmérsékletű volt, viszont délutánra a a tűző napon annyira felforrósodott, hogy amikor el akartam hagyni a törölközőmet, külön haditervet kellett kidolgoznom.

A törölközőm és a víz közötti távot úgy tettem meg, mint aki aknamezőre vetődött. A többi parton sütkérező ember napernyőinek árnyéka között ugrándoztam, ügyelve rá, hogy minél kevesebbszer lépjek a tűzforró homokra. Eszembe jutott, amikor gyerekek voltunk, és azt játszottuk, hogy csak bizonyos színű járdakövekre szabad lépnünk, különben megesznek a krokodilok. Ott és akkor, a malagai strandon, újra eljátszottam a krokodilos játékot, forró homokkal fűszerezve.

Jót nevettem magamon, és azt kívántam, hogy egész életben az legyen a legnagyobb problémám, hogy túl forró a homok a tengerparton, ahol épp békésen napozok! 

Eme hatalmas probléma megoldására később vettem is egy vízicipőt.

Nagy büszkén húztam a lábamra, és közben megveregettem a saját vállam, hogy milyen okosan kifogtam a forró homokon!

Magabiztosan lépkedtem a víz felé, és eszembe sem volt árnyékról árnyékra ugrálni, hiszen lábamon immár ott díszelgett a csodálatos kalucsni.

Nagyjából a harmadik lépés után azonban a tűzforró homok szépen elkezdett bevándorolni a cipő lyukacskáin, ami pillanatok alatt változott át életmentő eszközből pokoli börtönné. Úgy futottam a vízhez, hogy azt öröm volt nézni, és alig vártam, hogy végre megszabaduljak a forró homokkal teli cipőmtől. Miután sikerült magamról lehámoznom, és kicsit lehűtöttem a megpörkölődött és kivörösödött lábfejem, azon gondolkodtam:

Vajon ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy egy lyukacsos vízicipőben jó lesz a forró homokon sétálgatni?!

Ha Rómában jártok, és a számtalan ókori örökség megcsodálása közben már lejártátok a lábatok, meleg szívvel ajánlom Sperlongát egy tengerpartos, napozós, semmittevős ejtőzésre.

Készen álltok?

A technikai infókról csak annyit, hogy vonattal könnyedén eljuttok Fondi-Sperlongába, és onnan a strand nagyjából 15-20 perc buszútra van. A buszhoz csak kövessétek a tömeget, nyáron a napozóágyas, vízi krokodilos emberkéket.

Szóval, Sperlonga.

Amikor tavaly nyáron Rómában voltam, elhatároztam, hogy egy napot strandolásra fogok szánni. Rómához legközelebb Ostia van, de a Rómában élők szerint az utóbbi években sajnos nagyon leromlott az állapota, elég koszos, szemetes, és már ők se mennek oda szívesen, ha víz közelébe vágynak. Ők javasolták Sperlongát, mint egy kicsit távolabbi, de minőségében messze színvonalasabb helyet, ahol kellemes környezetben lehet napozni és pihenni a tengerparton. És milyen igazuk volt!

Amikor megérkezett a busz Sperlongára, és leküzdöttem magam a sok napozóágy, hűtőtáska, felfújt vízi szörnyeteg között, majd beleszippantottam a levegőbe, már tudtam, hogy jó helyen járok. A tenger közelében valahogy más illata van a levegőnek. Ahogy a víz vélt irányába fordultam, jobbra rögtön egy tábla jelezte:

STRAND JOBBRA, A LÉPCSŐN LEFELE

Szóval, én elindultam balra. Na nem azért, mert nem nem tudom megkülönböztetni a jobb és bal kezemet, csak tudjátok, nem feltétlenül szeretek a kitaposott úton járni. És milyen jól döntöttem! A jobb oldali strand rész ugyanis kicsi, koszoskás a part, és dugig van emberrel, balra viszont mesés a tengerpart! Arról nem is beszélve, hogy a falu pici, kanyargós, tüneményes kis utcáin és lépcsőin keresztül visz az út a vízhez. Sokszor úgy éreztem, épp valakinek a verandáján sétálgatok, vagy egy-egy lépcsősor már nem is az utca része, és mindjárt betoppanok egy lakás előszobájába.

A strand nagy része tele van fizetős napozóággyal, szóval ha szívesebben napozol ágyon, és nem egy lepedőn a homokra terítve, akkor ki is bérelhetsz egyet. Akinek viszont ehhez nincs kedve, annak is terem ám itt napozási lehetőség! Az egyik megoldás, hogy a víz és a napozóágyak közé heveredsz le, és kész. Vagy lesétálsz a part legvégébe, és ott nyugalomban, békességben, napozóágy mentesen tudsz pihenni. A homok tiszta, kellemes, bár nyáron a tűző napon azért ez is felforrósodik, szóval csak óvatosan a mezítlábas rohangálással.

A strand legvégéből néhány perc sétára megtekinthető Tiberius barlangja is, ha egy kis kultúr-kikapcsolódásra vágynál.Nem tudom, ki hogy van vele, de én két darab kőmaradvány megnézésétől is el tudok ájulni, Róma valahogy ezt hozza ki belőlem. Szóval, természetesen én bementem a „múzeumba”, és nem csak kivülről a kerítésen keresztül kíváncsiskodtam, mit tudhat ez a barlang. Nekem maximálisan megérte az azt hiszem, 5 eurós belépő.

A barlang vizit után még ejtőztem egy kicsit a parton, aztán szép komótosan visszasétáltam a buszhoz, és búcsúzóul azért csak meglestem, mi van jobbra, amerre a tábla eredetileg mutatja: Strand. 

Olvasnál Rómáról is? Itt megteheted.

Emlékszem, mikor néhány évvel ezelőtt véletlenül rátaláltam az interneten egy barlang étteremről készült fotóra. Elképzeltem, hogy az egyik, tengerhez közeli asztalnál ülök, kezemben egy pohár borral, és csendben nézem, ahogy a hullámok lustán nyaldossák a barlang alatti sziklák oldalát.

Bárcsak egyszer elmehetnék erre a helyre!

Gondoltam magamban, de hamar el is hesegettem a gondolatot, hiszen akkor még teljesen hihetetlennek és valószerűtlennek tűnt ez a kívánságom.

Amikor Móni barátnőmmel megvettük a repjegyünket Bariba, eszembe se jutott, hogy ott és akkor egyben egy újabb álmom megvalósítását is megalapoztuk.

TUDJÁTOK, MELYIK ÉTTEREMRŐL BESZÉLEK?

Ha beírjátok a keresőbe így, magyarul, hogy barlang étterem, az első találatok között lesznek a fotók a Grotta Palazzese barlang étteremről, ami hol van?

Bizony, bizony: Polignano a Mare-ban!

Gondolhatjátok, hogy lefordultam a székről, amikor elkezdtem összeírni magamnak, nagyjából mit tartok érdemesnek megnézni Bariban és környékén, és szembejött ez az étterem is.

Nem volt kérdés, azonnal tudtam, hogy ha törik, ha szakad, az egyik este én biztosan ebben az étteremben fogok vacsorázni!

Így hát, betuszkoltam egy csinos ruhát meg egy cipőt is a hátizsákomba, biztos, ami biztos alapon. Móni mosolygott is rajtam, amikor előhúztam őket a nagy estén:

Julcsi, hogy mik nem kerülnek elő a hátizsákodból!

A NAGY ESTE

Hihetetlen izgatott voltam, és szinte alig akartam elhinni, hogy néhány perc múlva bejutok abba az étterembe, amiről évekkel ezelőtt még álmodni is alig mertem. Egy picit azért féltem, hogy foglalás nélkül beengednek, és még csak kis estélyi sem volt rajtam, de végül is, bátraké a szerencse!

Kihúztam magam, és büszkén elhaladtam az öltönyös biztonsági személyzet mellett, akik mosolyogva fogadtak. Mivel egyedül érkeztem, nagyjából két perc alatt találtak nekem asztalt, majd a hostess hölgy kedvesen a barlang bejárata felé vezető lépcsőre mutatott:

Kellemes estét Önnek!

Kellemes este, hm, az lesz, köszönöm!

A lépcső végéhez érve már éreztem a tenger illatát, és hallottam halk morajlását.

Az asztalomhoz vezettek, én pedig tátott szájjal, szóhoz sem jutva követtem a pincért. Áldom az eget, hogy nem buktam orra, az lett volna csak az antré! 

ITT VAGYOK

Abban a bizonyos barlang étteremben, ami évekkel ezelőtt a fotókon láttam! Egyszerűen hihetetlen. Az asztalomtól pedig belátom az egész éttermet. Ennél jobb helyet kívánni se tudtam volna magamnak!

Magamba szívtam a hely varázsát, és boldogságtól ittasan felcsaptam az étlapot: na, mit vacsorázzak ma este?

A választásom egy ördöghalas tésztára esett. Örülök, hogy akkor még fogalmam sem volt, hogy néz ki az ördöghal, mert lássuk be, elég undorító egy jószág, de az íze legalább fantasztikus.

Bevallom Nektek, én még soha életemben nem voltam ilyen előkelő étteremben, szóval néhány dolgot el kellett lesnem a szomszédos asztalnál ülőktől.

Például, hogy mit tartalmaz az a meleg kendős tálca, amit még a tésztám megérkezése előtt az asztalomra helyeztek (a tésztás fotómon láthatjátok jobb oldalt).

Én kis naiv azt gondoltam, kéztörlő, hát a fenét! Abban képzeljétek, pici, meleg zsemlécskék voltak, különféle ízesítéssel. Egyszerűen mennyei volt!

Desszertnek tiramisut választottam, mi mást. A tiramisu egy olyan dolog, amiből bármikor, bármennyit képes vagyok magamba lapátolni, egyszerűen imádom!

Az íze pont olyan volt, mint amilyen szépen tálalták, nézzétek csak:

Bort végül nem rendeltem, mert az árát úgy fél évnyi mosogatással tudtam volna csak rendezni, de bor nélkül is elégedett és boldog voltam, hogy ott lehetek ezen a különleges helyen. Jobb, mint a képeken!

Még utoljára körbenéztem, készítettem néhány búcsú fotót, kértem a számlát, és boldogan indultam vissza Mónihoz, hogy elmesélhessen neki, mennyire csodálatos élményben volt részem aznap este.

Következik: Alberobello, a trullók birodalma

Csörög az ébresztő, reggel 6 óra.

Én, mint közismert sosem tudok reggel időben felkelni, úgy pattantam ki az ágyból, hogy azt öröm volt nézni.

Végre, elmegyünk Tarantóból, egyenesen arra a helyre, ahova egész idő alatt menni akartam: Polignano A Mare-ba!

Polignano a Mare egy kedves falucska a tenger mellett, imádnivaló kis utcákkal, stranddal, és sok napsütéssel.

Mónival elfogyasztottuk utolsó reggelinket a szálláson, összepakoltunk, és útnak indultunk a vonatállomásra.

A szobánk kulcsát gondosan a konyhaasztalon hagytam, ahogy azt előzetesen a tulaj kérte.

Megálltunk a lakás bejárata előtt, és mielőtt végleg bezártam volna magunk mögött az ajtót, megkérdeztem Mónit:

Minden megvan, behúzhatom az ajtót?

Persze Julcsi, megvan minden, mehetünk.

Biztos? – kérdeztem vissza.

Ha becsukom az ajtót, már nem fogunk tudni visszamenni.

Biztos, zárhatod!

Bezártam hát az ajtót, hívtuk a liftet, és én gondolatban máris a vonaton ültem, megkönnyebbülve.

Már majdnem a földszintre értünk, mikor Móni megszólalt:

A bőrkabátom bent maradt a szekrényben.

Hogy tessék?! A bőrkabát a szekrényben maradt?!

Elmorzsoltam egy „Oh, b**meg!”-et, és elindultunk visszafele a lakáshoz.

Miért, most komolyan, ez miért történik velem? Eddigi utazásaim alkalmával nekem mindig jól alakultak a dolgaim. Amikor Andalúziában kezdett rámsötétedni, és szállást kutatva kóboroltam az utcán, tök egyedül, rövid időn belül megpillantottam egy hostelt, ahol végül két szuper napot töltöttem. Tudom, hogy nyálasan hangzik, de én a szerencsés karmámhoz vagyok szokva, és esküszöm, nem értettem, mi ez a szüntelen pechsorozat.

Visszaérve a lakás elé, Móninak remek ötlete támadt:

Julcsi, te menj előre az eredeti terv szerint, én megvárom itt a lépcsőn a tulajt, és majd jövök utánad.

Biztos? – kérdeztem vissza.

Igen, biztos.

Oké, végülis, ez egy jó ötlet, addig én szerzek szállást, és mire Móni utánam ér, már biztosan lesz hol aludnunk.

AZNAP OTT, A LAKÁS ELŐTT, KÜLÖN VÁLTAK ÚTJAINK.

Móni maradt a lakás előtt, a lépcsőn várva a tulajt, én pedig sietve elindultam a vonatállomásra.

Előkotortam a táskámból az esőkabátomat, hogy ne ázzak szét odakint a szakadó esőben, mert hát, történetesen egész reggel esett.

Kiléptem az utcára, és mit látok? Sehol egy esőcsepp, sőt, még a nap is elkezdett sütni.

Szuper! - gondoltam magamban, Végre valami jó dolog is történik!

Kicsit késésben voltam, de azért még volt esélyem, hogy kiérjek a vonathoz. Ehhez csupán a buszmegállót kellett megtalálnom, ami fogalmam sem volt, merre van pontosan, csak annyit tudtam: a főúton lesz, valahol jobbra.

Amikor kiértem a főúthoz, egy pillanatra lefagytam:

Jesszusom, ott a busz, amit mindenképp el kell érnem!

Egyetlen esélyem volt:

FUTÁÁÁS!

Elkezdtem rohanni, hátha gyorsan megtalálom azt a buszmegállót.

Két háztömböt futottam le, mire meglett, de végül meglett!

Levegőért kapkodva álltam be a buszra várók közé, és elégedetten vettem tudomásul: elértem a buszomat!

Elárulok Nektek egy titkot: nem vagyok valami tehetséges rövidtáv futó, felpakolt hátizsákkal meg aztán főleg nem, szerintem inkább egy botladozó teknősre hasonlíthatok ilyenkor. Szóval, nem azért hagytam le a buszt, mert úgy futok, mint Forrest Gump!

Az a helyzet, hogy baromi nagy mázlim volt. A busz útját egy szabálytalanul parkoló autó állta el, ami egy darabig felfogta a forgalmat, hála égnek a buszomat is.

VISSZATÉRT VOLNA A SZERENCSÉM?

Vissza, bizony! Bőven vonatindulás előtt értem ki az állomásra, megvettem a jegyemet egy tündéri bácsitól, aki készségesen elmondta, merre kell mennem, hol kell majd átszállnom, és mire figyeljek.

A vonat jött időben, ahol a kalaúz elkezdett velem angolul beszélgetni (ami nagy ritkaság, mert a dél olaszoknál nagyjából mindenki csak olaszul beszél), ő is kedvesen felhívta a figyelmem az átszállásra, és kellemes utazást kívánt.

Az átszállás zökkenőmentesen ment, időben érkeztünk az állomásra, nézelődtem egy picit, óramű pontosan jött a következő vonatom, és már suhantunk is Polignano a Mare felé.

Vonatozás közben megírtam Móninak, hogy mit mondjon majd az állomáson olaszul, hogy jó vonatra kapjon jegyet, melyik vonattal kell utánam jönnie, és az honnan indul pontosan.

MIRE MEGÉRKEZTEM POLIGNANO A MARE-BA, SZIKRÁZÓ NAPSÜTÉS FOGADOTT.

Sétálgattam a napsütésben, közben gyönyörködtem az aprócska, virágokkal és pici erkélyekkel díszített utcákban. Az egyik utca végén egy kedves kis tér fogadott, kicsi, hangulatos kávézóval, rengeteg zöld növénnyel, virágokkal. Álldogálltam ott egy darabig, behunytam a szemem, és engedtem, hogy a napsugarak lágyan símogassák az arcomat.

Néhány perc elteltével egy mély hang hozzám:

Segíthetek?- kérdezte.

Kinyitottam a szemem: egy nálam valamivel alacsonyabb, szimpatikusnak tűnő férfi állt előttem.

Öhm, végülis, lehet, hogy igen, szállást keresek!- válaszoltam.

Hány személyre, mennyi időre?- kérdezte.

Két főre, két éjszakára.

Akkor ez pont jó is lesz Neked!

Micsoda? – kérdeztem vissza meglepődve.

Rámutatott a téren található egyik ajtóra, és folytatta:

Ez az én lakásom, utazóknak szoktam kiadni, de most néhány napig szabad. Gyere vissza fél óra múlva, addig kitakarítok, és megmutatom!

Elmosolyodtam, mert tudtam: megtaláltam a lakásunkat, ahol Mónival lakni fogunk a következő napokban. Pedig még nem is jártam bent, azt se tudtam, mennyibe kerül, és joggal gondolhatnátok többen is, hogy a pasas csak át akart verni.

De én tudtam, hogy nem így van!

Sétálgattam a környéken, egyszerűen meseszép ez a pici falu, nézzétek csak:

Visszamentem a térre a megbeszélt időben, ahol a férfi már várt rám.

Gyere, megmutatom belülről is!- mondta.

A lakásba lépve a lélegzetem is elállt: egy gyönyörű, kétszintes, otthonos kis kuckó fogadott, az alaksorban terméskővel díszített falak, óriási hálórész, ízlésesen berendezett nappali, étkező, gyönyörű, tiszta fürdő.

Ez maga volt a mennyország!

Kiveszem!- vágtam rá szinte azonnal.

Elmosolyodott, és a kezembe nyomta a kulcsot. Rendben, akkor a Tiéd!

Ha azt gondoljátok, a gatyámat is ott hagytam ezért a lakásért, tévedtek: ugyanannyit fizettem érte, mint a tarantói putriért. Akinek már elárultam, mennyi szokott lenni a maximális napi keretem szállásra, annak üzenem: ez abba is belefért ám!

Izgatottan írtam Móninak:

Megvan a szállásunk!!

Oh, de várjunk csak, Móni, majd elfelejtettem! Mi a helyzet Mónival?

Miután visszaértünk a kissé groteszkre sikerült esténkről, lehuppantunk az ágyra, és valami naiv gondolattól vezérelve megnéztük, megjavult-e az internet a távollétünk alatt. Hát, nem nyert.

Remek. Itt vagyunk az Isten háta mögötti koszfészekben, és még azt se tudjuk kideríteni, hogy lépjünk le innen.

2 opció volt a fejemben:

1. felforgatom a lakást a nyavalyás routerért, és megszerelem valahogy
2. reggel kicsövezünk a vonatállomásra, és az első vonatra, ami jön, szépen felszállunk

Hála égnek nagyjából az első próbálkozásomra meg is lett a kis kütyü, a konyhaszekrényben a teás dobozok mögött. Ne kérdezzétek..

Én, mint született technikai zseni azonnal megállapítottam, hogy ez bizony lemerült, szóval csak fel kell tölteni, és jobb lesz, mint új korában.

Móni csillogó szemmel kérdezte:

Akkor holnap végre tudunk menni napozni?

Hm. Végül is, menekülés helyett akár napozhatunk is, szóval rábólintottam az ötletre.

NAPOZÁSUNK TÖRTÉNETE

Izgatottan ébredtünk másnap reggel: végre megyünk a tengerpartra strandolni és napozni!

Felpakoltuk a türcsi-pacsker-napszemüveg hármast, és útnak indultunk. A buszmegállót elég hamar megtaláltunk, a busz is jött néhány perc múlva, mint a mesében.

Alig vártuk, hogy kiérjünk a városból, és végre nézelődhessünk. Kicsit úgy éreztük magunkat, mintha mexikói kisvárosokon haladnánk keresztül. Lapos tetejű házak, óóóriási kaktuszok az út mentén, az emberek az otthonaik előtt üldögéltek, vagy azok ablakain lógtak ki, és fennhangon magyaráztak valamit egymásnak.

Buszmegállót csak elvétve láttunk, és azok tábláiról is foszlányokban lógott le a buszok számát jelezni hivatott matrica. Itt feltételezhetően mindenki fejből keni-vágja, mikor és merre jár a busz, senkinek nem hiányzik az ódivatú buszmegálló tábla.

Közeledve a célállomásunkhoz, a tengert ugyan még nem láttuk, de bizakodva megnyomtuk a leszállást jelző gombot. Kisvártatva meg is állt a busz, és kinyitotta az ajtaját az egyik út menti bokornál.

MICSODA BUSZMEGÁLLÓ, EZ MÁR DÖFI!

Se tábla, se semmi, csak egy árva bokor. Már meg sem lepődtünk. Hátunkra csaptuk a strandfelszerelésünket (szerencsére a felfújható matracot, cápát, és a vízi állatkert többi lelkes tagját nem hoztuk magunkkal), és elindultunk a víz fele. Bevallom eddigi élményeink alapján nem számítottam karibi tengerpartra, izmos szörfös férfiakkal, akik koktéllal és legyezővel várnak bennünket a parton, de amit itt strandnak hívnak, az pont olyan, mint Taranto maga.

Sosem voltam jó a távolságok méterben való megállapításában, így inkább azt mondom, lassú sétával el lehet jutni a strandnak hívott szakasz egyik végéből a másikba cirka 5 perc alatt. A homok, az szerintem nem homok, hanem valami törmelék, inkább nem is kezdtem vizsgálgatni, miféle. Itt-ott cigi csikkel, zacskó és egyéb műanyag darabkákkal díszítve. Ha valaki azt mondta volna, hogy ez régen egy szemétlerakó volt, én azt is simán elhittem volna.

Te Julcsi.- szólt Móni mosolyogva.

Csak azt sajnálom, hogy ezek a hatalmas teherszállító hajók belerondítanak a kilátásba!

Kuncogva kotortuk elő a törölközőinket, kiterítettük, és végre leheveredtünk napozni.

Végül is, semmi okunk nem volt reklamálni, hiszen mindent megkaptunk, amit akartunk.

Volt tenger, meg part, a nap is sütött, erre vágytunk, vagy mi a szösz!

Következik: Útban Polignano a Mare felé

Pár évig laktam a nyóckerben Budapesten. Ahogy Tarantóban sétáltunk vacsora helyünket kutatva, bevillant pár emlékkép. Emlékszem, hogy töviről hegyire ismertem, melyik utcán melyik kereszteződésig szabad lesétálni, és utána még nappal sem, hacsak nem akar az ember egy hondurasi jelenetbe csöppenni. Na, Tarantóban végig az ehhez hasonló utcákon sétáltunk, mivel a város egy parányi részét leszámítva, másmilyen gyakorlatilag nem is létezik.

Szemét az utcán, mindenféle formában, ütött-kopott, telefirkált, koszos házak, kétes kinézetű alakok, akik hol az ablakból, hogy az utca másik oldaláról kiabálnak át egymásnak.

Igazi szociodemográfiai körséta volt ez, aminek szerettünk volt mihamarabb a végére érni. Minden újabb utcasarkot úgy vártunk, mint a Messiást, hátha megpillantunk valamit, bármit, ami fény lehet az alagút végén. A sokadig utca után végre megtaláltuk a mi kis alagút fényünket: egy tér, szökőkúttal, virágokkal. Végre!

Elindultunk a szökőkút felé, ami hosszú idő óta az első szép dolog volt, amit az utunkba került. Ahogy közeledtünk, észrevettük, hogy a szökőkút mögött egy kedves kis part menti bár álldogál, tengerre néző kilátással.

Egymásra néztünk Mónival:

IDE BE KELL ÜLNÜNK!

És így is tettünk. A bárban kicsit megpihentünk, néztük a naplementét, közben vörösbort iszogattunk és sajtot csipegettünk. Nehezünkre esett elhinni, hogy még mindig ugyanabban a városban vagyunk!

Újult erővel és némi pozitív reménysugárral a tarsolyunkban tovább indultunk, hogy felfedezzük a város központi részét, amire a segítőkész pincérnő elmondása szerint már csak néhány perc sétára voltunk.

A part mentén készítettem néhány képet, végre, volt szép dolog, amit le is mertem fotózni.

Azon nevettünk, hogy a képek alapján akár egy olyan bejegyzést is írhatnék, hogy ez a város az egyik leggyönyörűbb a környéken, ide feltétlenül jöjjön el mindenki, aki csak teheti!

Khm-khm, nem, ez még mindig nem az a hely, de azért jól hangzik.

Párhuzamos dimenzió, következő rész.

A part menti fotózgatás után egy szempillantás alatt a tarantói Váci utcában találtuk magunkat. Nyüzsgő forgatag, telis-tele jól öltözött emberekkel, javarészt olaszokkal, akik baráti társasággal vagy családdal sétálgattak, vásárolgattak, beszélgettek a bárokban, kávézókban. Azt hiszem, joggal éreztük ismét, hogy valaki megnyomta a fejünk felett a Sliders távirányító gombját.

MI FOLYIK ITT?!

Felhúzott szemöldökkel és értetlen arckifejezéssel haladtunk a tömeggel, egyszerűen nem hittük el, hogy ez még mindig ugyanaz a város, ahol pár órája a nyakig érő szemétben járkáltunk.

Szerintem valahogy így érezhette magát Alíz Csodaországban. Itt is volt ám nyúl, de nem akármilyen! Az egyik üzlet előtt elég nagy tömeg gyűlt össze. Először azt hittük, a kiszűrődő tucc-tucc zene vonzotta oda a kíváncsi közönséget, de amikor közelebb értünk, rájöttünk, hogy tévedünk: a bolt bejáratánál egy

RÓZSASZÍN NYÚLNAK ÖLTÖZÖTT FÉRFI TÁNCIKÁLT.

Igen. Rózsaszín. Nyúl. Férfi. És táncolt. Nem, nem szívtunk be, bár néha magam is elbizonytalanodtam e téma kapcsán. Ki tudja, mi volt abban a borban?

Mivel még mindig nem adtuk fel, hogy találjunk egy helyet, ahol van wifi, és végre megnézhessünk, másnap hol tudunk majd strandolni és napozni, lehuppantunk a táncikáló férfinyúl melletti bárba egy italra.

Megkérdeztük a pincért, hogy van-e wifijük, mire ő közölte, hogy majd ha rendeltünk, megmondja a kódot. Szóval rendeltünk egy-egy újabb pohár pszichedeli bort, és vártuk, hogy megérkezzen a jól megérdemelt wifi kódunk.

A borral együtt meg is érkezett a kód, nézzétek csak:

Na álljunk meg egy pillanatra. Arról nem volt szó, hogy itt még hirtelen egy Da Vinci kódfejtést is le kell nyomnunk!

Ez itt a kész átverés, vagy mi történik?!

Kitört belőlünk a röhögés, és bő öt percig megállás nélkül, fuldokolva nevettünk kezünkben a borocskánkkal, meg a gyűrött sajtpapíron díszelgő wifi kódunkkal.

Oké, Julcsi, szerinted ez tényleg a kód, vagy a csávó csak szívat minket?

Kérdezte Móni, még mindig kacarászva.

Tök őszintén? Szerintem jól szórakozott a két hülye turista csajon, akik minden tudásukat bevetve próbálják beírni a hieroglif wifi kódot a telefonjukba.

Szerinted az egy "g", vagy "q"? "r" vagy "v"? Ez itt egy kicsi "l". Nem, inkább nagy "I"! Vagy egy 1-es?

A sokadig sikertelen próbálkozás után kénytelenek voltunk belátni, hogy vagy a szálláson netezünk, vagy sehol.

Kértük hát a számlát, búcsút intettünk a táncoló nyúl-Bélának, és kacarászva útnak indultunk, hogy megkezdhessük wifi-szerelési hadműveletünknek a szálláson.

Következik: Napozás Taranto mellett

Ahol az egész kezdődött: Bari

Ha néhány szóban kellene jellemeznem a várost: koszos, lepukkant ipartelep, teherszállító hajók százával tarkítva, kétes kinézetű, lecsúszott figurákkal, és romos épületekkel.

Bár a fotó, amit készítettem, szép, de ez egyáltalán nem a város, inkább a naplemente és a tenger érdeme.

Ott hagytam abba barinéz kalandjaimat Mónival, hogy kávéval és nutellás croissant-nal a bendőnkben elindultunk a pályaudvarra, hogy két teljes napra áthelyezzük székhelyünket Tarantóba.

Hogy miért pont ide?

Lássuk csak. Előző este nagyjából három órát töltöttünk azzal, hogy kitaláljuk, hova menjünk tovább. Móni napozni akart, tengerparton, én pedig megnézni Polignano a Mare-t és Alberobellot. Nem mintha Polignano a Mare nem lenne épp tengerparton, de hát ide majd visszafele megyünk, ugyebár. Hosszas órákon át ne vonatozzunk, mert az milyen dolog, és különben is, benne van a nevében, hogy hosszú, következésképp csak unalmas és fárasztó dolog lehet.

Szóval, vészesen közeledvén éjfélhez, egyszer csak tele lett a hócipellőm, és bár ezt jobb lett volna elhagyni a bálon, hogy egy délceg olasz utánam szaladgáljon, én inkább ráböktem a térképen a legközelebbi városra, ami megfelelt a szűrőfeltételeknek. Néztünk gyorsan vonatot, meg szállást, és voilá, megszületett a következő úti célunk, Taranto. Az internetes képek azt mutatták, van itt valami vár, meg szobor, ah, jó lesz ez, gondoltuk.

Mondjuk nem ártott volna az első pár cikknek akár csak a szalagcímét elolvasnunk, amit a kereső kidobott a Taranto szóra.

Találkozhattunk volna többek között ilyesmikkel:

"A mérések szerint Tarantóból származik az összes olaszországi dioxinszennyezés 92%-a”

„A tarantói acélgyár bezárja kapuit a környéken megnövekedett rákos megbetegedések miatt”

Semmi gond, mi ide megyünk napozni!

Megérkezvén Tarantóba, már a vonat állomás is kellemesen fogadott minket: hajléktalanokkal, kosszal, és annyi léggyel, hogy azt hittem, csak halucinálok.

De a nap legalább sütött. Ezt akartuk, vagy mi!

Felpattantunk az egyik buszra, ami a city felé tartott. Útközben nagy egyetértésben megbeszéltük Mónival, hogy biztos csak ez a vonat állomás ilyen gáz környék, jobb lesz majd, ha egy kicsit beljebb megyünk a városba.

Azt szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára.

Buszoztunk vagy 20 percet, de nem tudok felidézni egy jó környéket sem. Mondjuk az is lehet, hogy túl lassan pislogok, és pont csukva volt a szemem, amikor arra jártunk. 

A buszozást egy nagyjából 10 perces séta követett, ami felért egy budapesti Népszínház utcai terepszemlével. Majd bekanyarodtunk a szállásunk utcájába, és mintha egy párhuzamos dimenzióba csöppentünk volna. Se kosz, se bűz, se ijesztő emberek, mindenhol új építésű házak, játszótér fákkal, virágokkal, gyerekekkel.

Végre valami, ami végre pozitív érzést kelthetett bennünk!

Rövid várakozás után megérkezett a tulaj, és megkaptuk a szobánk kulcsát is.

A délutánt az erkélyen ülve töltöttük napozással, és közben lelkesen bújtuk az internetet, hogy kiderítsük, merre van a környéken tisztességes tengerpart, és hol fogunk vacsorázni. Boldogságunk azonban nem tartott örökké, ugyanis a kis wifi jelző ikon egyik pillanatról a másikra eltűnt mindkettőnk telefonjáról.

Remek. Akkor hát, kénytelenek leszünk ismét átsétálni a purgatóriumon, és megnézni, van-e a környéknek akár csak egyetlen használható szeglete is, ahol nem a szemétben kell sétálnunk, és nem percenként jönnek szembe fogatlan, kétes kinézetű alakok.

Mit gondoltok, sikerrel jártunk?

Következik: Taranto - második rész

Ahol az egész kezdődött: Bari

Előfordult már Veletek, hogy valahogy mindig a rossz sorba álltatok fizetni? A pénztárgépben pont kifogyott a papír, a cuki kis nénike a sor elején elfelejtette lemérni a paprikát, így vissza kellett zarándokolnia a zöldséges mérlegekhez vonalkódot varázsolni rá. Esetleg az előttetek álló egy dugig megrakott bevásárlókocsi tartalmát készül kifizetni, no de mivel, mert csak az ég tudja, hová bújt az a huncut pénztárca?

Ha eddigi életem során azzal foglalkoztam volna, hogy megmondjam az embereknek, melyik sorba NE álljanak (amit történetesen én néztem ki magamnak), mert állatira megszívják, szerintem már milliomos lennék, de legalábbis a fényképem biztosan ott díszelegne a "világ megmentője" c. büszkeség falon.

Azért van egy jó hírem: a béna-sorbanálló karma megfordítható!

Történt ugyanis Rómában, hogy a fejembe vettem, én biza megnézem magamnak ezt a Vatikáni Múzeumot, ha már ilyen sokan beszélnek róla. A Mamma, és a vadítóan jóképű fia, akiknél laktam, kb. hülyének néztek, hogy előre foglalt jegy nélkül akarok bemenni, csak úgy, hogy:

"Helló, jöttem múzeumot nézni!"

De különösebben nem érdekelt, mit magyaráznak. Szóval, fogtam magam, és egyik reggel elslattyogtam a múzeumhoz, ahova természetesen nem volt jegyem.

Olyan 11 óra magasságában érkezhettem a metrómegállóhoz, szép kényelmesen elindultam a cél felé, közben fotóztam leander bokrokat:

Majd töltöttem magamnak bubis vizet. Bizony, Rómában nemcsak ivóvíz kutakat találhatunk szerte a városban, hanem ilyen szuper menő víz automatáik is vannak ám, ahol természetesen állandóan sor van.

Nem, sajnos ha a jobb oldali fiatalember hátát megnyomjátok, nem fogtok kólát kapni, de talán jobb is így mindenkinek. 

Séta közben úgy 4-5 ember próbált nekem „kerüld ki a sort” jegyet eladni a múzeumba. Kicsit gyanús volt a dolog, de úgy voltam vele, hogy jó, ehhez hasonló önjelölt saleses figurákat a budapesti látványosságok körül is találok minden egyes sarkon, értem én, nekik is meg kell élniük valamiből. A múzeumhoz érve jött a megdöbbenés: óóóóriási a sor, és ha be akarok jutni, akkor bizony kénytelen leszek beállni a végére.

NA JÓ, DE HOL A VÉGE?

Elindultam, hogy megnézzem: a fal mentén úgy 4-5 ember szélességű sor, míg a szem ellát, mellettük egy szűk gyalogos sáv közlekedés céljából, utána pedig már az autók közlekednek. Aki nem bírja a tömeget vagy a bezártságot, annak ezt a sétát nem ajánlom. Miközben haladtam a szűk gyalogos sávban a sor végét kutatva, úgy 5 lépésenként szólongattak le ismételten sorkikerülő jegyeket ajánlva.

Jól van ember, hagyjatok már lógva a trükkös jegyetekkel, mindjárt odaérek a sor végére, és szerzek én magamnak belépőt nélkületek is!- gondoltam magamban.

Na ja, meg ahogy én azt megálmodtam: amikor elértem a sarokra, és megláttam, hogy az örökkévalóságnak tűnő sétám alkalmával látott sor hangyabokányi ahhoz képest, amekkora a sarok után még várakozik, egy szempillantás alatt eltűnt a nagyképűségem.

Érdeklődve fordultam az egyik jegyárushoz: ugyan, mondja már meg a tutit a sor kikerüléséhez! Ő segítőkészen közölte velem, hogy idegenvezetéssel+ ingyenes bazilikai belépéssel (ami megjegyzem, alapból ingyenes) csak itt, csak most €56. Esküszöm, láttam az € jeleket pörögni a szemében!

Hogy tessék? €40 az ára a sorba-nem-állásnak?! Látván rajtam a meglepődést, felajánlotta, hogy csak, mert szimpi vagyok neki (aha, jó duma), odaadja a jegyet gyerek áron, €40-ért. Nem tudom, de nekem valahogy ezzel sem múlt el az „engem itt át akarnak verni” érzésem, szóval megköszöntem a kedves tájékoztatást, és odébbálltam.

Lesz itt valami más megoldás is, hogy bejussak a múzeumba, csak rá kell jönnöm!

Így hát pihentettem kicsit a dolgot, és csináltam egyéb programot a környéken: sétálgattam, felmentem az Angyalvárba, megnéztem a Szent Péter Bazilikát belülről is, délután háromig igazából eszembe sem jutott a Vatikáni Múzeum. Aztán egyszer csak ismét ott álltam a bejárata előtt. És láss csodát: felszívódott a hatalmas embertömeg!!

Rápillantottam az órámra: 15:03.

Ezzazzz, elérkezett az én időm!

Beálltam az akkor már igen rövid sorba, ami hihetetlen gyorsasággal haladt, szinte egy percet sem álltunk. Pikk-pakk átjutottam a biztonsági kapukon, bent megvettem a jegyem, és gyorsan a bejárathoz siettem. Újra ránéztem az órámra: 15:13. El se hiszem, hogy 10 PERC ALATT BEJUTOTTAM a Vatikáni Múzeumba, a helyre, ahova délelőtt még azt hittem, soha a büdös életbe nem fogom tudni betenni a lábam!

Kimondhatatlanul boldog, hálás, és egyben büszke is voltam magamra: tessék, ezennel hivatalosan is teljesítettem egy lehetetlent!

Mi vár Rátok a múzeumban? A következő bejegyzésemben azt is megmutatom.

Látványosságról és a Vatikánról lévén szó, természetesen a Szent Péter Bazilikába se gondoljátok, hogy a sarkatok háromszori összeérintésével azonnal bejuttok, de azért teljesíthető a kihívás.

HOL IS KEZDJÜK?

Először is: tessék normálisan felöltözni!

Nem villantunk cicit, popsit, vállat, térdet, köldököt. Pasik sem! Aki ezt nem tartja be, eléggé megszívja: átverekszi magát a biztonsági kapukon, majd a bejárat előtt szépen közlik vele, hogy ide haver ebben a hacukában te bizony nem mész be. Ezek itt nem viccelnek, ez nem Isztambul, ahol a mecset bejáratnál kölcsönöznek Neked izzadt-büdös, ámde mindent elfedő gúnyát.

Ninc jó ruha, ninc bemenet.

A BAZILIKA BELÜLRŐL

Azt tudtátok, hogy a Pietà szoborcsoportból Máriának egyszer betörték az orrát?

Na de haladjunk szép sorjában. Átérve a biztonsági kapukon és az illegálisan kilátszódó testrészek ellenőrzési pontján, a Bazilika varázslatos belső pompája tárul elénk:

 A Bazilika belülről- részlet

A márványpadló borította belső folyosókon végigsétálva számtalan gyönyörű, díszes remekművet csodálhatunk meg:

1. Bernini bronzból készült munkáját, a Baldachint, melyet, ha jól tudom, a körmenetekhez használt hordozható baldachin ihletett:

Bernini- Baldachin

2. A főoltár fölött lévő, padlószinttől számított 120 méter magas kupolát, melyet 4 hatalmas, díszes pillér tart:

3. vagy Michelangelo Pietà szoborcsoportját, mely a keresztről levett Jézust gyászoló Máriát ábrázolja:

Michelangelo - Pieta

Állítólag a 70-es években egy magyar származású, zavarodott elméjű ausztrál geológus kalapáccsal támadt a szoborra: letörte Mária kezét, és az orrát is megcsonkította kissé, ezért a szobor restaurálása óta üvegfallal védik a művet a hasonló önjelölt szobrászoktól.

A Bazilika kupolájába 5€ körüli díj ellenében fel lehet menni, amit ha tudok előre, mindenképp megejtek, de így ez az élmény marad a következő alkalomra.

Következik: Róma - Vatikáni Múzeum

Miután a reggeli Vatikáni Múzeum látogatásomat bebuktam, nekivágtam a környék felfedezésének. Rálestem a térképre, mi van még itt a közelben: az első dolog, amire figyelmes lettem, egy nagy, zöld, csillag alakú valami, középen felirattal: Castel Sant'Angelo

Hú, ez biztos valami vár lesz, nézzük meg! Elindultam hát a frissen felfedezett váram felé, amivel kapcsolatban pár perc múlva azért leesett, hogy ez nem Szent Ándzselo vára, ahogy én azt elsőre gondoltam. Napi szőke én kipipálva!

Figyelem! Néhány mondat történelem következik!

Az Angyalvár, római nevén Castel Sant’Angelo, eredetileg Hadrianus császár síremlékének épült a II. században. Később katonai erődítménnyé alakították át, majd a XIII. században III. Miklós pápa egy titkos alagúttal köttette össze az Angyalvárat ás a Vatikánt, hogy a vár szükség esetén biztonságos menedéket nyújthasson. A vár több ízben is segítette a pápák munkásságát: veszély esetén menedékként, békés időkben nyári rezidenciaként szolgált.

Érdekesség, hogy a várat börtönként is használták, többek között Giordano Bruno, a híres filozófus is itt raboskodott, mielőtt eretnekség vádjával máglyahalálra ítélték.

Nevét a pestisjárvány idején kapta: a lengenda szerint a pápa a vár tetején látta meg Mihály arkangyalt, amint a büntetés kardját visszahelyezi hüvelyébe, jelezvén, hogy vége a járványnak.

Ennyi elég is lesz a töri órából, kanyarodjunk vissza szépen a jelenbe. Amikor épp nem fújta le a fejemet a szél, készítettem néhány képet: a várból például szép kilátás nyílik a Szent Péter Bazilikára:

Itt találkoztam egy csoda jófej sirállyal, akivel megegyeztünk egy szelfi fotóban:

A lépcsőfordulóban belebotlottam Voldemort kőszobrába:

Az egyik terem falát pedig a következő festmény díszíti, kommentelnem szerintem szükségtelen:

Az Angyalhíd, mely az Angyalvárat köti össze Róma városával, a mai napig csodás látványt nyújt az arra látogatóknak. A szívás, hogy itt is, mint minden frekventált turista helyen, rengeteg ember van, szóval jobb, ha beletörődsz: bizony ott fog virítani a fotóid nagy részén a baseball sapkás, kamerában végződő fejű, lecsatolható gatyás, nagybetűs Turista.

Postaláda

Rómában többször találkoztam utcára kihelyezett postaládákkal, melyek egyike az Angyalvár és a Bazilika közötti téren található. Biztos csak én vagyok szkeptikus, de nehezemre esett elhinni, hogy ezek nem csupán kamu postaládák. Megkérdeztem hát az ottani képeslap árust, hogy ha ide bedobom a képeslapom, tényleg eljut a címre, amit ráírok?

Morcos fejjel közölte, hogy igen, miért, mit gondoltam?!, de nincs bélyege, szóval kár a gőzért.

Na kössz, ezzel a mondattal most pont nem azt erősítetted meg barátom, hogy tévedek! Sebaj, ez a teszt most nem jött össze, de ha legközelebb Rómában járok, egy potya-postaládát biztosan ki fogok próbálni.

Ez a kép annyira jól sikerült, hogy ha jobban megnézitek, olyan, mintha a képeslapon szereplő pápának kilógna a könyöke az állvány mögül. ;)

Következik: Róma - Szent Péter Bazilika