Ha az ember lánya a Costa del Sol mentén jár, a tervei között biztosan szerepel a strandolás is. Nem volt ez másképp velem sem, így az utazás utáni első napomon elhatároztam: én biza megnézem magamnak azt a malagai tengerpartot! 

Rögtön a reggeli kávém után hátamra csaptam a törölközőm, feltettem a napszemüvegem, és nekivágtam a felfedező útnak. Csodálattal néztem az út menti pálmafákat, virágokat, és élveztem a szikrázó napsütést.

Mikor megérkeztem a La Malagueta strandra, örömmel láttam, hogy alig van ember a parton, így oda teríthetem a törölközőm, ahova csak akarom. Választottam magamnak egy szimpatikus kis helyet a szürkés fekete homokon, ami igazából nem is homok, inkább apró kavics és kagylótörmelék keveréke. Ez reggel, amikor érkeztem, még tűrhető hőmérsékletű volt, viszont délutánra a a tűző napon annyira felforrósodott, hogy amikor el akartam hagyni a törölközőmet, külön haditervet kellett kidolgoznom.

A törölközőm és a víz közötti távot úgy tettem meg, mint aki aknamezőre vetődött. A többi parton sütkérező ember napernyőinek árnyéka között ugrándoztam, ügyelve rá, hogy minél kevesebbszer lépjek a tűzforró homokra. Eszembe jutott, amikor gyerekek voltunk, és azt játszottuk, hogy csak bizonyos színű járdakövekre szabad lépnünk, különben megesznek a krokodilok. Ott és akkor, a malagai strandon, újra eljátszottam a krokodilos játékot, forró homokkal fűszerezve.

Jót nevettem magamon, és azt kívántam, hogy egész életben az legyen a legnagyobb problémám, hogy túl forró a homok a tengerparton, ahol épp békésen napozok! 

Eme hatalmas probléma megoldására később vettem is egy vízicipőt.

Nagy büszkén húztam a lábamra, és közben megveregettem a saját vállam, hogy milyen okosan kifogtam a forró homokon!

Magabiztosan lépkedtem a víz felé, és eszembe sem volt árnyékról árnyékra ugrálni, hiszen lábamon immár ott díszelgett a csodálatos kalucsni.

Nagyjából a harmadik lépés után azonban a tűzforró homok szépen elkezdett bevándorolni a cipő lyukacskáin, ami pillanatok alatt változott át életmentő eszközből pokoli börtönné. Úgy futottam a vízhez, hogy azt öröm volt nézni, és alig vártam, hogy végre megszabaduljak a forró homokkal teli cipőmtől. Miután sikerült magamról lehámoznom, és kicsit lehűtöttem a megpörkölődött és kivörösödött lábfejem, azon gondolkodtam:

Vajon ki volt az az idióta, aki kitalálta, hogy egy lyukacsos vízicipőben jó lesz a forró homokon sétálgatni?!

Malaga, a fapados légitársaságok jóvoltából Andalúzia közkedvelt belépő kapuja volt életem első hátizsákolós kalandjának első állomása.

Mikor a repülőtérről beértem a városba, már kezdett lemenni a nap, de azért még mindig 30 fok körül volt a hőmérséklet. Alig vártam, hogy megérkezzek a szállásomra, és szusszanjak egy picit, mert most már tudom, hogy az akkori hátizsákomat egy kissé túlpakoltam.

Tudjátok, akkor még nem olvastam a pakolós tippjeimről szóló bejegyzésem. 

Ahogy a malagai vonatállomásról a hostel felé tartottam, amit még otthonról gondosan előre lefoglaltam, a biztonság kedvéért kötöttem magammal egy egyezséget. Félre teszem minden szállással kapcsolatos elvárásom, és felfogom az egészet egy kalandnak, aztán majd meglátom, mi sül ki belőle. Miután megérkeztem a hostelbe, és elintéztem a bejelentkezésem a recepción, izgatottam indultam fel a lépcsőn, kezemben a szobakulccsal:

Vajon kik lesznek a szobatársaim?

A szobába lépve egy átlagos méretű, egyszerűen, de ízlésesen berendezett helyiség fogadott. A szoba két szélén egy-egy fehér keretes emeletes ágy, mellettük kék színű, zárható szekrények, szemben pedig egy óriási, fehér ajtós, vintage stílusú erkély, egy asztallal és két székkel. Elégedetten állapítottam meg magamban, hogy ezt azért eléggé bemákoltam. Köszöntem a két szobatársamnak, és lehuppantam az ágyamra pakolászni.

Valahol a hátizsákom közepében járhattam könyékig, amikor kinyílt az ajtó, és megérkezett az újabb szobatársunk, vele együtt pedig

A KÖNYÖRTELENÜL ORRFACSARÓ LÁBSZAG is.

Tudjátok, ez az a kategória, ami csípi az ember szemét, mint amikor hagymát pucol.

Próbáltam kevés fintorral a fejemen köszönteni Miss Lábszagot, de sejthetitek, mennyire vagyok jó pókerarc. Szerintem a kigúvadt szemeimből és a levegőt visszatartó, lassan zöldülni kezdő fejemből könnyedén ki lehetett következtetni, hogy valami nagyon nem oké. Titkon azon morfondíroztam, hogyan lehetne megszabadulni a cipőjétől a feketepiacon, biológiai fegyvernek páratlan fogás lehetne!

Egy csapásra el is ment a kedvem a pakolászástól, és mint akit puskából lőttek ki, rohantam fel a tetőtéri teraszra egy kis friss levegőt szippantani.

Nagy lendülettel csaptam ki a teraszra vezető fémajtót, és azon nyomban el is felejtettem, hogy pár perccel ezelőtt épp megfulladni készültem.

A tetőterasz ugyanis varázslatos volt!

Onnan fentről rá lehetett látni a környező házak tetejére, egészen messzire, ahol a kivilágított teraszok fényei olyanok voltak, mintha száz meg száz szentjánosbogár pihent volna meg rajtuk. A terasz telis-tele volt pihenő ágyakkal, puffokkal, székekkel, és rengeteg virággal, az egyik sarokban pedig egy parányi bár hívogatta a frissítőre vágyó utazókat.

Választottam hát magamnak egy italt, és leheveredtem az egyik pihenő alkalmatosságra.

Az italom szürcsölgetése és az éjszakai város látványának csodálása közben egy dolgot azért sajnáltam.

Zajok ellen készültem füldugóval.

A fények ellen szemfedővel.

Lakatot is hoztam a zárható szekrényekhez.

De bűz elleni védőfelszerelést, na, azt nem jutott eszembe bepakolni…

Jó lesz ez a hostelezés!

Gondoltam magamban, és egy dolgot biztosra vettem: aznap este az elalvás már nem fog gondot okozni.